Mestersége címere: könyvkötő - Étlapdizájnt tervez, restaurál és szakdolgozatot köt – változatos a munka

Vép leghosszabb utcájában, egy takaros ház hátsó udvarának hűvösében tágas műhely áll. Csoda dolgok kerülnek ki onnan. A helyiséget belakják a gépek – az aranyozóprés, a vágógép, a gerincgömbölyítő –, bőrök állnak tekercsekben, ólombetűk, aranyozófóliák és papírok sorakoznak a polcokon. Illatok keverednek és marasztalnak – a festett marhabőré, a papíré és a terpentines oldószeré.

Tünde állítja, hogy a vágógép, az aranyozó meg a betűk a műhelyének lelke, valójában ő maga az.

Majd' húsz éve annak, hogy egy nagynénje tüstént őt hívta, miután megtudta,  hogy valaki felszámolja a könyvkötészetét, és annak teljes berendezése új gazdára vár. Épp arra készült, hogy újra munkába álljon – három fia közül ekkorra a legkisebb is óvodás korba ért. A család arra biztatta, hogy vállalkozzon, ő napokig nem aludt, mérlegelt, aztán döntött: megvásároltak mindent, és elkezdett a "szakmájában", könyvkötőként dolgozni a ház pincehelyiségében. Itt álljunk meg egy pillanatra: anno a Berzsenyi főiskola jegyzetboltjának üvegablakán évekig olvashattuk a feliratot: "Szakdolgozatok, diplomamunkák kötése rövid határidővel". A megadott telefonszámon őt lehetett elérni.

A 90-es évek második felében aztán – ahogy egyik ügyfele találóan fogalmazott – Tünde a felszínre került: felköltözött a pincéből – megépült a mai könyvkötőműhely, méltó helyre került a százéves, öntöttvas aranyozóprés, a lemezolló, a réz- és az ólombetűk – a Sylvester János nyomdából való készletek –, amikből, ha a helyzet úgy kívánja, kézi szedéssel szedi ki az aktuális szöveget.

Fotó: Kaszala Ágnes

A bejárattól jobbra korszerűbb, német liszensz alapján készült aranyozó mutatja magát. A férje, tanult szakmája szerint asztalos, bútorműves, valójában ezermester Tamás keze munkáját dicséri ez utóbbi, ahogy a rönkből kivágott csomoros nyárfabútor, az asztal és székek is, melyekre letelepszünk, hogy kézbe vegyünk néhányat a míves alkotások közül – egy családkönyvet, egy valódi bordára varrott gerincű, antik vendégkönyvet és modern étlapokat, belül egy hamarosan nyíló bisztró kínálatával. – Épp ezek vannak nálam, még pár nap, és jönnek értük. Mostanában jóval kevesebben hozzák beköttetni a szakdolgozataikat. Amikor antik és egyedi bőrkötésre kapok megbízást, akkor csillan fel igazán a szemem – vallja be.

– Nem bánom, ha időigényes a kötés, sőt ha mód van rá, nem az egyszerű, hagyományos technikával dolgozom, amikor a könyvtestet és a táblát tulajdonképpen összerakjuk. Ehelyett a könyv testére húzom rá a bőrt, valódi, bordázott kötet a végeredmény. Szeretek az interneten bogarászni, az onnan vett ötleteket beépíteni, de magam is találok ki kivitelezési megoldásokat. Csodálója vagyok a régi könyveknek, kódexeknek, és küldetésemnek érzem megőrizni az utókornak azt a látványt, azt a minőséget, amit ezek képviselnek.

Gyakorlati oktatásra is felkérték már Tündét két alkalommal. Segédkönyvkötői szakmát tanuló fiataloknak mutatta meg a szakma fortélyait.

Mindig és minden részletre kiterjedően egyeztet a megbízóival, akik között volt már határon túli  – güssingi, svájci, de ausztrál is. Tanácsot ad, javasol, várják is az ötleteit, és szerencsére sokszor hagyják, hogy szárnyaljon a fantáziája, és a számtalan technika és anyag felhasználásával különleges könyvek jöjjenek létre. Most épp egy miskolci stúdió révén Sárospatakról keresték meg – enyvezett gerincű, antik könyvet – vendégkönyvet készít nekik. A hagyományos vépi városnapra az átadandó oklevelek mapparészét csinálta többször – felajánlásként.

Manapság, amikor a nyomdák nagy példányszámban ontják a minél egyszerűbb kötéseket, ő megszállottan arra törekszik, hogy a díszkötésekkel, javításokkal megőrizze a régi, igényesen alkotott könyvek szépségét. Hagyományőrzőnek mondja magát gépekben, technikában egyaránt.

Aki egyszer megfordul nála, viszi a hírét.