Barabás Márton újraértelmezi a leselejtezett hangszereket, tárgyakat

– Átvitt értelemben minden műalkotás megörökítés. A használhatatlan hangszer műtárggyá alakulva újrahasznosul, átlényegül. A festő, a szobrász feladata, hogy a keletkező tárgy ne legyen méltatlan ahhoz a hangszerhez, amiből készült – idézte Barabás Márton gondolatait köszöntő beszédében Hegyeshalmi László, a Művészetek Háza igazgatója.

– Az a közös a képzőművészetben és zenében, hogy nincsenek szavak, a befogadó pedig csak a képzeletét tudja használni, hogy értelmezze az alkotásokat. Barabás Márton a zongorát választotta, hogy alkosson; egy olyan hangszert, melyben fekete-fehér billenytűinek sorával egyszerre van jelen a szimmetria és egy bizonyos aszimmetria is. A valóságban a zongora billentyűsora véges, azonban ezekben az alkotásokban nem ér véget, hanem összeér, a folytonosság ritmikussá válik, mint maga az élet – mondta el az alkotásokról beszédében Zsilinszky Cecília ének-zene tanár, a Szent Mihály-bazilika kántora, aki Szimicsek Lilla fuvolajátékát zongorán kísérve nyitotta meg a tárlatot.

Barabás Márton általános iskolás korában maga is tanult zongorázni, ám ezt épp a rajzolás, faragás miatt hagyta abba. A képzőművész örömmel, szeretettel beszélt műveiről, melyek, mint mondta, folyamatosan keletkeznek, s az állandó játék, kísérletezés eredményei, hiszen mindig új dolgokra bukkan.

– A zongorák és a könyvek is funkcióváltáson mennek keresztül a kiállításon, csak úgy, mint manapság sok minden, hiszen egy olyan világban élünk, ahol már minden digitális. Sok szempontból hasonló ez az alkotói folyamat a költészethez, ahol különös, elsőre talán össze nem illő szavakat tesz egymás mellé az ember, s ezek mégis illeszkednek egymáshoz, egy új értelmezési teret hoznak létre.

Barabás Márton a kiállításon is látható tárgyakat, tárgytöredékeket hagyatékokból, adományok útján kapta, dolgozott már olyan zongorával, melyet egy másik kiállításának látogatója ajánlott fel számára, de kapott már hangszer Presszer Gábortól és Wahorn Andrástól is.

– Egy alkalommal egy erdőszélen hagyott, behavazott zongoráról kaptam hírt, amit tulajdonosai valószínűleg nem tudtak már hova tenni. A családi hagyatékokban fellelhető, leselejtezésre váró zongorák tulajdonosai, akiktől felajánlásként kaptam meg a régi hangszereket, örülnek, ha méltó módon kerülnek felhasználásra, hiszen sokszor erős a személyes kötődés az ilyen darabokhoz, s ezt nem akarják végleg elveszíteni.