„Talán csak a távolság mutatja meg, mennyire hiányozhat valami”

Fotó: Hanis Krisztián

Hazamenni. Nem nagy dolog, vagy talán mégis? Tamási Áron szerint az ember a szíve mélyén örökké odavaló, ahol született. Milyen érzés lehet, hosszú idő után hazatérni távoli vidékről? Egy régen dédelgetett, s mindig újraálmodott terv vált valóra Répcevisen ezzel a találkozóval - meséli Koroknai Jánosné Kati. - Bármerre jártam, ha találkoztam régi ismerősökkel, akik hajdan Répcevisen éltek, azt kérdezték tőlem „Mi újság otthon?”. Szemükben megcsillant a fény, emlékek, képek, történetek, az elvesztett közösség. Tudtam, lehetőséget kell teremtenünk, hogy visszatérhessenek, hogy találkozhassanak. A rendezvény ötletét felkarolta a település polgármestere, Hollósi Péter, így kezdődhetett a szervezés. Mészáros Ágotával hosszas és nagyon alapos előkészítés kezdődött - folytatja Kati. A meghívottak listája egy gondolatbeli utazással készült, a falu valamennyi házába bepillantva íródott sorra az a 220 név, akik elköltöztek Répcevisről, és most valahol másutt élik életüket. Aztán jött a kutatómunka, hisz az ország, sőt a világ számos pontjára kellett a szeretettel megálmodott meghívót eljuttatni, Veszprémtől Miskolcig, Svájctól, Németországon, Svédországon át az Egyesült Államokig. Szinte mindenki visszajelzett akkor is, ha nem tudott részt venni a találkozón

. A legidősebb elszármazott 102 évesen már nem vállalkozott az utazásra. Jöttek a meghatott levelek és üzenetek. „Magyarul tanított imádkozni Anyám és szeretni Téged gyönyörű szép Hazám”- mutatja az egyik levél részletét Kati. Majd egy másikból idéz: „.. csak az tudja, akit a sors máshova irányított, milyen becses a hely, ahonnan elindultunk.” Több mint 80 vendég érkezett meg. Az ünnepi szentmise után végigsétálva a falun a régi iskola épülete, a nem rég nyílt múzeum sokat látott tárgyai, a temető keresztjei felidézték a talán már feledésbe merült emlékeket is. Mosolyok és könnyek, baráti ölelések, arcok, melyek valójában mitsem változtak. Ünnepi műsorral készültek az óvodások, iskolások, felelevenítve 60-70 évvel ezelőtt is énekelt répcevisi népdalokat, magukra öltve az öregek által megőrzött akkori ruhákat, szoknyákat.

Énekelt Visi Katalin, fúvószenével lépett a közönség elé Hergovics Csaba. A felnőttek alkalmi kórust alakítottak a jeles napra- meséli Hollósi Péterné Gitta. Úgy gondoltuk, nekünk kell ünneppé tenni ezt a napot, hiszen rólunk, a mi közösségünk összetartozásáról szól. Mi sem gondoltuk, hogy velünk énekel majd mindenki. Ha én rózsa volnék szólt együtt a dal, összerezzentve szíveket, megborzolva lelkeket. A fellelhető régi fotókból készült vetítés nagy tetszést aratott. Fiatalon, vidáman; barátok, már eltávozott szülők, rokonok körében láthatták sokan magukat. Ismét emlékek, újraélhető pillanatok és érzések. Jelképes volt a tarisznya is, amit minden résztvevő útravalóul kapott, a benne lévő tárgyak talán hazatérve megkönnyítik az emlékezést. Egy régi képeslap Répcevisről; egy igényes kiadvány a településről, mely erre az alkalomra készült; búzakalász és egy kevéske föld a határból; s élő történelemként a falu iparosainak névjegyzéke egy 1948-as címtárból. Volt olyan, aki betegsége miatt nem tudott eljönni, de azt a kevéske földet kérte ajándékba. Elküldtük neki - mesél tovább Kati meghatottan. Még megkapta, majd örökre lehunyta szemét. Sokan tettek a rendezvényért, talán ezért sikerült ilyen jól.

„Úgy éreztem, hogy én soha nem mentem el innét.”, „Svájcból többet már nem akartam hazajönni, de erre a meghívóra vártam 62 éve, el kellett jönnöm ” – idézi az elhangzott köszöneteket Kati. A jóízű ebéd után a párhuzamosan folyó falunapi programokon is többen részt vettek. Talán túl érzelmes volt ez a nap, de őszinte volt a hívó szó és őszinte volt a vágy a hazatérésre. Talán mindannyian, akik elszármaztunk, hazatérünk egykoron. „Talán messzire kell utazni, hogy kiderüljön, milyen becses is az a hely, ahonnan elindultunk.”(Jodi Lynn Picoult)

Sodicsné Horváth Gyöngyi