Kölcsönös megállapodás arról, hogy mi történt

A bocsánatkérés azonban csak akkor lehet hiteles, ha a csoport tetteiért érzett bűntudat átélten jut kifejezésre. Kölcsönös megállapodásra kell hát jutni abban, hogy mi történt valójában akkor és ott . Súlyos és megkerülhetetlen kijelentés ez. Ha nincs megegyezés - önmagunkkal és másikkal - nincs igazi, fölszabadító továbblépés sem: akár a felejtés felé. Mert bizonyos szempontból, paradox módon voltaképpen ez (a felejtés) volna a múltfeldolgozás értelme. De nem felejthetünk.

A kötet borítóján egy a Terezini Gyermekrajzok közül

Kovács Mónika Kollektív emlékezet és holokausztmúlt című kicsi könyve (Corvina Kiadó, 2016.) tenyérben, zsebben elfér; súlyát és fontosságát nem a mérete adja. Még csak nem is a címében pontosan megjelölt témája. Hanem a hangütése, körültekintő adatgazdagsága, tudományos megalapozottsága - mindemellett, vagy mindezzel együtt világossága, közérthetősége . A szociológiai, szociálpszichológiai megalapozottságú kötet abból indul ki, hogy a holokauszt az a történelmi esemény, amelyről talán a legtöbbet írtak: szépírók, filozófusok, esztéták - és persze történészek. De hogy nem csak ez utóbbiak (bár eredendően az ő szakterületük), a szerző szerint önmagában jelzi: a holokauszt különösen fontos kultúránk számára. Sarokkő, vonatkozási pont: A holokauszt az ember által okozható szenvedés metaforájává vált. A kötet sok más mellett vizsgálja a metaforává válás miértjeit, a múltfeldolgozás stációit és generációs különbségeket mutató törvényszerűségeit Németországban - és Magyarországon is. Érzékelteti a finom distanciát a történelmi kutatások és a kollektív emlékezet működése között. A kettő közti különbségek - pontosabban a családi kibeszéletlenségek - nehezítik meg például a ma már Magyarországon is kötelező iskolai holokausztoktatást. A rendkívül sűrű kötet egyik alapdilemmája Magyarország vonatkozásában úgy szól, hogy a társadalmi alapérzet szerint a múltfeldolgozás elmaradt: mind a holokauszttal, mind a kommunista rendszerrel kapcsolatban. A kötet ennek okaira is rámutat. A felelősséghárítás egyik forrását például abban látja, hogy az autokratikus rendszerek örökségeként az önmaga hatóerejében nem bízó polgár nem is próbálja befolyásolni a történelem menetét, annak valóban elszenvedőjeként éli meg történelmi tapasztalatait. Ezt az attitűdöt tanult társadalmi tehetetlenségnek nevezhetjük, amelynek révén az egyén elveszti - vagy ki sem alakítja - társadalmi hatóerejét, ugyanakkor felmentést is ad magának és a hozzá hasonló kisembereknek a csoport által elkövetett bűnökért, és a kollektív emlékezetet mintegy ráhagyja a nyilvános emlékezetre, amelyhez neki és családjának semmi köze .

Sepsiszentgyörgyi diákok a szombathelyi Szemtől szemben kiállításon
Fotó: Szendi Péter

Van közünk: A szombathelyi Szemtől szemben kiállítás személyes ismerőseinkké teszi az 1944. forró és borzalmas nyaráig itt élő, aztán gettósított, bevagonírozott, Auschwitzban elpusztított zsidó közösség tagjait. A hivatalos megemlékezéseken mostanában elhangzik, hogy az állam nem teljesítette feladatát: nem védte meg polgárait . Van ennél tovább is.