Nézzük? Ne nézzük? - Florence, a tökéletlen hang

Ha a tehetségtelenség szorgalommal párosul... Ugye, ez ismerős? Ugye, mindenkinek vannak ilyen ismerősei? A Florence, a tökéletlen hang c. moziban az énekes szerepekben amúgy mindig lubickoló Meryl Streep valóban próbára teszi hallójáratainkat. Valami különleges, de erőlködésmentes, abszolút természetesnek tűnő orr-torok megoldással préseli ki magából az énekhangot, ami így nagyjából olyan, mint mikor a macskát flex-szel kínozzák.  Ki gondolná, hogy az eredeti Florence fénykorában csurig töltötte a Carnegie Hallt, és még az épület előtt is ezrek várakoztak, hogy bejuthassanak a koncertjére egy jót röhögni?

Ennek ellenére a 19. század végétől 1944-ig élt Florence Foster életéről a filmből csak foltokat tudunk meg (burokban töltött gyerekkor, szifilisszel fertőző nemtörődöm férj, elvetélt zongoristakarrier,  örökölt jómód), a fő szál természetesen akörül tekeredik, hogyan tud rávenni a környezetében mindenkit - második, őt mindenben kiszolgáló férjét és szegény, jobb sorsra érdemes zongorakísérőjét - is arra, hogy a művészetben is szolgáljanak neki.  Ennek a már önmagában is művészetnek számító finom pressziónak a megnyilvánulásai adnak igen kellemes pillanatokat - pl. mikor a Florence-t betanító híres korrepetítor csak azért is mindig akkor utazik gyógyvízkúrára, amikor tyúkként káráló pártfogoltjának koncertje van - az amúgy sok üresjárattal futó történetben.

Erősségek: Mery Streep kosztümjei és rendíthetetlensége, a zongorakísérőt alakító Simon Helberg idióta vigyorgása.

Gyengeségek: Elszalasztott lehetőség arra, hogy valóban megismerjük ennek a különlegesen izgalmas személyiségnek a sorsát.