„Elképzelem, hogy táncolok... ”

Amikor felkerekedtem, ha jól emlékszem 1977 őszén, Csoóri Sándor bácsi 84 éves volt. Felesége, Julianna 1902-ben született Zámolyon, ott éltek halálukig. Juliska néni mesélte, hogy költő fia és népzenész unokája miatt, amióta világjárók lettek, tele vannak féltő izgalommal. Aggódva várják a leveleket, a híradásokat. Amikor haza jönnek, az a mi vasárnapunk - mondták a Csoóri-szülők.

Zámolyt tenyerén hordta az Isten, mert két halhatatlan költővel ajándékozta meg a szűkebb kishazát, a tágabb hont és a világirodalmat.

Székesfehérváron és a közeli szülőfaluban gyakran találkozhattunk a költővel, az esszéíróval a Vörösmarty Társaság és a művelődési házak jóvoltából könyvnapokon, kötetbemutatókon, születésnapi köszöntőkön. Az egyik író-olvasó találkozón szomorú, de érdekes hasonlattal élt, amikor az irodalmi, művészeti világot a kipusztult állatfajokhoz hasonlította. Olyan nemes fajok kezdenek kiveszni, mint a költészet. Érzékletes hasonlattal élt: a vers ma már nem más, mint a bozótban eltűnő fácán. Még mindig szép, de a hangja rekedtes, tollazata pedig a kiirtott indiánok fejdíszét juttatja eszünkbe. A próza, az elbeszélés művészete is azért van veszélyben, mert haldoklik az igazság, a bölcsesség epikuma.

Járt a mennyekben, de a poklok bugyraiba is alászállt. Talán az utóbbiakban tapasztaltak miatt, versei keserűséggel, a tehetetlenség fájdalmával telítődtek. Ezt igazolja utolsó köteteinek egyike, a Futás a ködben. Minden bizonnyal nem csak az öregedés, a szerelmek és barátok elvesztése, hanem az emberi és természeti környezet általános romlása, a világfolyamatok aggasztó helyzete, a politikai közélet eldurvulása, a kultúra leértékelése, tönkretétele... Mind-mind elegendő ok arra, hogy az ember - pláne, ha költő és érzékeny, beteg lélek - meghasonlott, kétségbeesett legyen.

Egy zámolyi találkozón arról mesélt, hogy gyakran álmodik egy legényes búcsútánccal. Mindig vágyott arra, hogy az élet pompájával és pünkösdjeivel találkozhasson egy nagy tavaszodásban, s még egyszer elkövethessen valami őrültséget. „Elképzelem, hogy táncolok tág mezőn, öregesen, / ahogy eső után a réten / venyige-lábú gólyák." Én pedig lelki szemeimmel látom, hogy Csanádi Imre, Takács Imre, Bella István, Sobor Antal és a többiek ujjongva fogadják, magukhoz ölelik és táncra perdülnek.

A túlvilág pompájától, pünkösdjeitől megrészegülve, talán még valami őrültséget is elkövetnek. Az Isten nekik ezt is megbocsátja.