Ősz húrja

Alattunk a vöröses és barna szín ezernyi árnyalatában pompázó erdők, lent a síkon füves tisztások, napfényben aranyló kukoricaföldek, széles mezők őszi vetésekkel. És az ide-oda kanyargó határfolyó, a csillogó víztükrű Mura. Tiszta idő lévén egész a Varasdi hegyekig ellátni, amit az egyik helybeli lakos viccesen Dinári-hegyeknek nevez, utalva déli szomszédunk egykori fizetőeszközére. Amúgy a Dinaridák legközelebbi tagja az isztriai partoknál húzódik, odáig pedig képtelenség szabad szemmel ellátni. Szőlőt préselni és egy kis poharazgatásra jöttünk össze.

Nagy nyomású hidraulikus henger könnyíti a munkánkat. A berendezést Szlovéniából hozták, mint annak idején azt a faprést, amelyet mint igazi muzeális értéket megtartottak. Még most is uralja a pincét. Igencsak fárasztó lehetett vele a sajtolás. Főfásnak is mondják a nagy méretű, többtonnás tölgy nyomógerendára utalva. Ennek súlya alatt préselődött ki a must. S hogy az akkoriban a szép lányok lába által megtaposott, összezúzott, majd nagy kupacba fölhalmozott cefre a nyomóerő alatt szét ne essen, iszalagból vagy fűzfavesszőből font kötelekkel fogták össze. Innét a berendezés másik elnevezése: gúzsos prés.

A gerendát derék vastagságú facsavarral mozgatták, amely fontos tartozékként ugyancsak megőriztetett az utókor számára. Akárcsak a szőlőfeldolgozás más eszközei: így a régi faputtony, a lyukacsos fedelű taposókád, a a tőtike, a dézsa, a melence, a fateknő, a sajtár. Sőt, a seregélyek és más madarak riasztására használt kerepelő és kolomp is helyet kapott a gyűjteményben. A retró hangulat tartozéka a jó öreg sparhelt. Ahogy régen, most is gesztenyét sütünk a platnin. A sütni- és főznivaló csemegéről valaki rezignáltan megjegyzi: sajnos a fáját egyre nehezebb megmenteni a betegségektől, pusztít a kéregelhalás. A fertőzött részek fölött a fatest szárad, a törzs repedezik, a korona kopaszodik.

Előbb-utóbb talán ennek a bajnak is megtalálják az ellenszerét - így az egyik, az örök optimista. Ő a diákkori emlékeit idézi, utalva arra, hogy Budapesten, a kollégiumban milyen sikere volt gimnazista társai körében az otthonról (Zalából) kapott pakknak, benne a főtt gesztenyének, amin a Dunán onnaniak (alföldiek) csak ámuldoztak, merthogy ők pusztán e héjas gyümölcs vad változatát ismerték. Pedig a szelíd fajtája ősidők óta létezik. Hozzánk a mediterrán térségből érkezett. Fája - ha közben meg nem betegszik - több száz évig is elél. Életrevalóságát bizonyítja, hogy lándzsa alakú levele egészen kora tavaszig megmarad a fán, az új rügyek kihajtásáig. Ősszel érő terméséhez sok legenda kötődik. A görög hadi seregek a kis-ázsiai kivonulásuk idején, Kr.e. 401-ben gesztenyét fogyasztva élték túl a szűkös hónapokat.

Franciaország szegényeinek ugyancsak e tápláló csemegét kínálták Szent Márton napján. Toszkánában Szent Simon napján most is ebből készült finomságokat fogyasztanak, így az elmaradhatatlan, fenséges ízű gesztenyetortát. Kilépve a pincéből napnyugta tájékán vadlúdraj húz el a Mura fölött az égen. Szabályos V-alakban, mint általában. A hang és a fény terjedésének különbözőségéből adódóan előbb látjuk a madarakat, csak utána halljuk gágogásukat. Ez az ő kapcsolattartó hangjuk, amit a hozzáértők így fordítottak le emberi nyelvre: ,,Én itt vagyok! Te hol vagy?”

Társaságunk ornitológiai érdeklődésű tagja kiselőadást tart az ég madarairól. Mint mondja: az elöl haladó liba felhajtóerőt képez szárnyaival, ezt használja ki a következő, majd sorra a többi. Ily módon számottevő energia takarítható meg. Ha valamelyikőjük rövid időre kizökken a ritmusból, kiesik a sorból, azonnal megérzi, hogy nő a tömege, mert elveszítette a többiek támogatását, s azonmód igyekszik visszatérni a sereglethez, hozzárendeződik a többiekhez. Amennyiben az elöl repülő fáradni látszik, átadja helyét a következőnek, hadd vezesse ő a sort Amikor pedig valamelyik egyed megbetegszik, netán a vadász meglövi és süllyedni kezd, másik két társa elhagyja a felvett alakzatot és a bajba jutott védelmére, segítségére siet.

Mindaddig mellette maradnak, amíg felépül, újból repülni tud, avagy végleg lemarad a többiektől s a sebesüléstől földre zuhan. Ami ugyancsak szimpatikus ezeknél a madaraknál: kitartásuk, hűségük egymáshoz. Egy párt alkotnak életük végéig. Nem párosodnak, ha elválasztják őket egymástól és más partnert próbálnak találni nekik. A szülők a több tízezres madártömegben is megismerik saját fiókáikat, akiket nem hagynak magukra, gondozzák, szemmel tartják őket.

Késő estére jár, amikor a verskedvelő, nyugalmazott (orosz) tanár Verlaine melankolikus versébe kezd:

,,Ősz húrja zsong, / Jajong, búsong / A tájon, / S ont monoton / Bút konokon / És fájón.”

Valóban: nyakunkon az ősz, előttünk a zimankó, a tél. Ideje szedelőzködni, lejjebb ereszkedni a magas hegyről s felkészülni az elkövetkezendő szürke hétköznapokra.