Gyász: gyötrelem és megtisztulás – ne szégyelljük a könnyeinket!

- Előfordul, hogy a hozzátartozó „utánahal" az elhunytnak, sokszor ugyanabban vagy nagyon hasonló betegségben, mert nem tud megküzdeni az eltávozott hiányával, képtelen újrarendezni saját életét az itt maradottakkal - kezdi a beszélgetést Szilágyi Judit. A klinikai szakpszichológus hozzáteszi: régebben a vastagbélrákban elhunytaknál figyelték meg, hogy betegségük előzményénél van egy „el nem gyászolt" családtag. Ma már több onkológiai betegségnél találtak hasonló összefüggést a kutatók. - A gyász nagyon fontos része az ember életének, szögezi le. Mint mondja, többen feszültté válnak ilyenkor, és sokszor, ha megkérdezik őket, nem is tudják megfogalmazni, mitől ingerültek, rosszkedvűek. Csökken a munkateljesítményük, kevésbé vannak jelen a család és a barátok életében. Sokszor csak kérdésre derül ki, hogy valakijük meghalt, és ez nagyon megviselte őket, ugyanakkor szégyellik is érzéseiket, utal tapasztalataira a szakember.

Szilágyi Judit úgy fogalmaz, hogy a gyászban mindig az ember énje egy darabját veszíti el: azt, ahogyan őt a másik látta, amit gondolt és mondott róla, ahogyan érzett vele kapcsolatban. Mindez az ember énjének fontos részévé vált. Ha meghal, ez a „tükör", illetve az én egy része vész el, az illető többé már nem látja magát a másik szemével, már nem lehet vele, ez hatalmas és fájdalmas űrt hagyhat maga után.

A pszichológus szerint a gyász kultúrától, helyzettől függően többféle: fekete vagy fehér-e a színe? Szabad-e sírni? Látványosan „kell-e" sírni, vagy ellenkezőleg, az érzelmeket elkendőzve, merev arccal kell viselkedni? Az a fontos, hogy ne a gyászról szóljanak a mindennapok, de az ember ne is tagadja el, hogy vesztesége van. Jó, ha többen vesznek részt a gyászban, a közösség, a család sok erőt adhat. Ugyanakkor jó, ha egyedül is képesek vagyunk a gyászra, kell is, hogy egyedül félre tudjunk vonulni, ahogy szerettünkkel életében is voltunk „csak ketten" – fogalmaz a szakember.  Kiemeli, azért jó az „egyéni" gyász, mert a másik vagy a többiek gyászolása számunkra terhes is lehet, vagy túlságosan erőteljes, illetve túlzottan ránk helyezik saját fájdalmukat is, amely tovább nehezíti a gyászolást.

- Ez történik például akkor, amikor egyik szülőnk elveszíti párját, ilyenkor nem gondolnak arra valószínűleg, hogy a gyermekük az egyik szülőt veszítette el. Ez fordítva is történhet, amikor mi, illetve a gyerek nem veszi figyelembe, nem tiszteli kellőképpen a szülője társának elvesztését. Jellemző: a gyerek minél kisebb, annál inkább az ő elhagyásaként éli meg a halált, ez haragot válthat ki belőle, de erre felnőttként is hajlamosak vagyunk. Ezért, ha a gyerek igényli, akkor be kell vonni az emlékezésbe, ha nem, akkor nem szabad erőltetni! - sorolja a helyzeteket a pszichológus.

Szilágyi Judit azt mondja, a gyász egy életen át ismétlődhet: időről időre átalakulhat az eltávozottal való viszonyunk; minden évben máshogy fogunk rá emlékezni rá, mert a mi személyiségünk is változhat időközben. A "meghalt, ne foglalkozz vele" hozzáállás csak elodázza, ellehetetleníti a gyászt, fontos hogy a gyászt ne taszítsuk el magunktól, de ne is váljon rögeszmévé! Az emlékezés lehetővé teszi azt is, hogy az ember sokféle kérdést tisztázzon önmagában az elhunyttal kapcsolatban.

A gyász segíti az embert benne maradni a realitásban, hogy tudja tovább élni az életét, és erősítheti a család egységét is. Ugyanakkor sok minden átalakulhat, nem marad semmi a régiben, ezt az embernek el kell fogadnia. Nemcsak a hozzátartozó halála viselheti meg az embert. Élnek köztünk olyanok, akiket a házi kedvenc, például egy szeretett kutya elvesztése is fájdalommal tölt el, akivel évekig élt együtt, például magányában és megszépítette napjait, vagy aki a család egy meghatározó életszakaszában jelen volt, illetve a gyerekkel együtt nőtt fel. Számtalan közös, szép emlék fűz hozzá, és ez szintén nagy fájdalmat tud okozni, mert a kedvenc távozásával együtt az életének egy szép időszaka is elmegy.

Nemcsak a családtagunkat nehéz elgyászolni, munkahelyen munkatársat vagy betegünket is elveszíthetjük, érdemes ilyenkor is „megállni", gyászolni, ami lényeges az úgynevezett kiégés elkerülése érdekében. Fontos, hogy az ember megélje a csak rá jellemzőt: az érzéseket, érzelmeket, ha kell, hét sírjon, zokogjon, ne fojtsa magába, ne szégyellje ezt, ne azzal foglalkozzon, mit szól a másik, a környezete! – közli a klinikai szakpszichológus. Hozzáteszi, aki az egészségügyben dolgozik, esetleg naponta találkozik a halállal, természetes, hogy adott esetben ő is gyászolhat.

A gyász, az emlékezés akkor is mélyen élhet bennünk, ha például valaki elköltözik, külföldre megy, és ilyenkor nem tud a temetőbe kijárni. Ekkor segíthet, ha „csak" emlékezünk, felidézzük a közös élményeket, mécsest gyújtunk. Van, akinél az is segít, ha találkozik hasonló helyzetben lévőkkel. Ez történik akkor, amikor a család jön össze adott alkalmakkor, ilyenkor közösen emlékeznek. -Nézegessünk együtt fényképeket, felvételeket. Próbáljuk meg felidézni azt, hogy mit töltött be az eltávozott az életünkben, mit tanultunk tőle, mit tudunk átadni belőle másoknak, környezetünknek, unokánknak? Mindig szabad sírni, ami megkönnyebbülést hoz, felszabadít, megtisztít. Az ember személyiségétől függ, hogy mi a számára jó emlékezés, az is lehet, hogy egyik évben sír, a másikban mosolyogva mesél történeteket nagypapáról az unokának. Ez így természetes. A gyászoló fogadja el a kinyújtott segítő kezet: az itt maradottak sokat tudnak segíteni abban, hogy itt tartsák a való életben. Sokan elutasítják a megjegyzést, hogy „most már ideje lenne felhagynod ezzel"! Lehet, hogy ez igaz a gyászév letelte után. Ne essünk túlzásba: nem jó, ha az egész lakást uralják az elhunytról készült képek, ne róla szóljon az életünk, a mindennapjaink, tárgyak, ne rakjunk ajándékot ünnepen a fa alá nekik, ne használjuk a régi tárgyaikat, ruhadarabjaikat, természetesen őrizzünk meg néhányat belőlük. Ha hozzátartozónkon azt vesszük észre, hogy hosszú ideig még mindig jelen időben beszél az elhunytról, akkor nem jutott túl a gyászon. Ha egy év múlva is így van, célszerű segítséget kérnie szakembertől, hangsúlyozza Szilágyi Judit.