Örökbefogadás: Amikor egy álom beteljesül

Az élet fura dolgokat produkál néha, és közbeszól egy-egy betegség vagy éppen a meddőség, és nem válhat apává, anyává a férj, a feleség. Ahhoz, hogy a rég óhajtott álmuk beteljesedjen, tenni kell. Közös elhatározással meg tudják változtatni az életüket - örökbe kell fogadni egy gyermeket.

Egy igazi boldog kapcsolatban mindent meg lehet beszélni, fontos döntéseknél meg is kell. Amikor valóban megérik bennük a vágy a gyermek iránt, következik az elhatározás és a közös döntés.

Az út rögös, amíg célba érnek. A bürokrácia nagy volt régen is, ahogy hallom, még jelenleg is, sok kérvényt kell kitölteni, sok nehézséget kell legyőzni, különböző pszichológiai vizsgálatokon kell részt venni. Nagyon sok kritériumnak, jogszabályoknak kell megfelelnie az örökbe fogadó szülőknek.

Az örökbe adható gyermek is sok nehézségen megy keresztül, újszülött korában nem volt, aki szoptassa, aki gondozza, babusgassa, aki magához ölelje és ringassa. Legjobb minél kisebb, vagy éppen újszülött korban magunkhoz venni a gyermeket, majdani szemünk fényét.

Van a leendő szülőnek elképzelése arról, hogy milyen babát szeretne, fiúcskát, kislányt, szőkét vagy barnát, még kicsit vagy éppen nagyobbacskát. Mikor aztán eljön a várva várt nap, amikor először találkoznak, az érintettek a legcsodálatosabb perceket élik át.

Én és férjem is átéltük ezt az érzést. Az volt a legcsodálatosabb, amikor eljött az a perc, hogy választhattam a három csöppség közül. Nagy, kitágult szemmel várták, hogy kinek a kis kezéért nyúlunk, szinte érezték, hogy valami nagy dolog fog történni. Ártatlan, kíváncsi tekintetüket le sem vették rólunk. Arcocskájukon mosolyt pillantottunk meg, de ugyanakkor a szemükben mégis bánatot láttunk.

Érdekes az élet, férjem és én szinte egyszerre nyúltunk ugyanazért a csöpp kis kézért. Mikor az ujjaink összeértek, tágra nyílt szemecskéjében hálás pillantást véltem felfedezni, és egy könnycsepp csordogált le mindhármunk arcáról. A kisfiú boldogan, de mégis félve bújt hozzám, és csodálatos meleg barna szemecskéje mosolygott rám. Abban az időben még féléves, nagyon csúnya szóval élve: ingyen tartásra adták ki először a gyermeket, aki akkor másfél éves volt. Mi, az új szülők izgultunk, megfelelünk-e neki, kedvében tudunk-e járni? Mit fog enni? Mivel fog elaludni? Mivel szeret majd játszani? Mikor fog megszólalni? Melyikünkhöz fog először szólni? Ilyen kérdések merültek fel bennünk. Aztán a kínzó kérdés: de vajon ő el tud-e minket fogadni?

Majd az első nap, az első este, az első séta, az első szavak, melyek mind-mind kimondhatatlanul boldoggá tették napjainkat.

Az örökbefogadást nem titkoltuk el senki előtt, nem bujkáltunk városról városra, nyíltan vállaltuk, és örömünknek hangot adva nevelgettük fiacskánkat. Bölcs szüleim, nagyszüleim tanácsára soha nem hallgattuk el gyermekünk előtt, hogy ő nem a pocakomban cseperedett. A legboldogabb pillanat az volt számomra, amikor egy séta alkalmával egy kedves ismerősünkkel találkoztunk, és két kezét összecsapva szinte ujjongva mondta, Jézusom, ez a csöppség tisztára olyan, mint a nagyapád. Ekkor valami elindult bennem, és arcomon végigfolyt egy könnycsepp, és ismerősöm nyakába ugorva, átölelve mondtam el neki az igazat. Ezt követően én is minél tovább néztem kicsi fiam arcocskáját, egyre jobban meg voltam róla győződve, hogy valóban anyai nagypapám arcvonásait látom benne.

Mikor letelt a fél év, eljött a nagy pillanat, a mi gyermekünket újra anyakönyvezték, és megilletődve olvashattam saját és férjem nevét a dokumentumban. Az ő neve is megváltozott, vele együtt egy új élet kezdődött el.

Ez a nap felejthetetlen volt számunkra, örökre belém vésődött, és hálával tartozom a sorsnak és szeretteimnek, hogy egy új életet, új lehetőséget adhattam egy gyermeknek. Nem a fájó múltra emlékeztettem, hanem egy új, szebb életre, egy reményteli jövőre.

Ezekben a gyermekekben életük végéig benne marad egy bizonyos félelem, jaj mi lesz velem, ha ők is eldobnak engem. A veszteség lehetősége egész életüket végigkíséri. De nálunk ő is úgy érezhette, biztonságban él.

Most már ő is apa lett, két csodálatos gyermekkel áldotta meg a sors, boldog párkapcsolatban él.

Szorgalmas, kitartó, megfontolt, 41 évesen bölcs, határozott férfi, aki él-hal a családjáért.

Munkájában megbecsülésnek örvend, tisztelik, felnéznek rá, és elismerően beszélnek róla. Az én fiamról. Mindezek melegséggel töltik el szívemet. Köszönöm, hogy ő lett a gyermekem, védőm és oltalmazóm.

A gyermek az öröm, a reménység. Gyenge testében van valami virági, ártatlan lelkében valami égi, egész kedves valója olyan nekünk, mint a tavaszi vetés: ígéret és gyönyörűség. (Gárdonyi Géza)

A gyerek nem azért jön világra, hogy megoldja szülei problémáit, hogy kitöltse életük hiányosságait, hogy tökéletessé tegye boldogságukat. Hanem, hogy a saját történetét írja és élje meg. (Fulvio Scaparro)

Hegyi Ilona