Kultúra

2016.12.28. 13:20

˝Mindig kimondtam a véleményem˝ - Beszélgetés a Nagykanizsáról indult Balázsovits Lajos színművésszel

Nagykanizsa - Balázsovits Lajos színművész hosszú évek után most – minden bizonnyal sokak örömére – visszatért a színpadra. Ennek kapcsán új szerepeiről, a szaxofonozás szépségéről és a fekete bárány-effektusról váltottunk szót vele.

Horváth-Balogh Attila

Balázsovits Lajos a Pannon Tükör decemberi rendezvényére látogatott szülővárosába, ahol a Pénzes Csaba vezette pódiumbeszélgetésen vett részt a Halis István Városi Könyvtárban. Ott találkoztunk.

– Játékszínes éveimben nem sokat játszottam színészként – válaszolta a nagykanizsai születésű, a színház világával először a Landler Jenő (ma Batthyány Lajos) Gimnázium Harkány László vezette színjátszókörében megismerkedő művész. Balázsovits Lajostól az őt körülvevő csend okát firtattuk. – Lehet, hogy ez rossz döntés volt, de akkor úgy gondoltam, nem szerencsés, ha a rendezek és játszok is azon a helyen, ahol igazgató vagyok. Az ember ilyen álláshalmozásnál már hajlamos a megalománia hibájába esni és ezt semmiképpen nem akartam.

Fotó: Gergely Szilárd

– Húsz éven át vezette a Játékszínt, ami 2012-ben, az állami támogatás megvonása miatt kénytelen volt bezárni kapuit. Magyarán szólva kihúzták ön alól a színházat. Ezt hogyan élte meg? A történtek miatt megcsömörlött a színházi világtól?

– A legjobban az bántott, hogy még két évem lett volna vissza az igazgatói ciklusomból és már nem akartam újabbat elkezdeni, ez tudott volt. Ennek ellenére sem hagyták végigcsinálni, miközben azt gondolom, hogy a már mögöttem lévő 20 év jó működéséért ennyit talán megérdemeltem volna. Úgy terveztem, hogy utolsó két évemben szépen felépítem, pontosabban még inkább stabilizálom a színházat az utánam jövőnek. Az eredeti politikai döntés egyébként úgy szólt, hogy a színház megszűnik. Ehhez képest eladták... Kétségtelen, hogy mindig kimondtam a véleményem és aszerint is működtem – ezt hol tolerálta a politika, hol nem. Általában nem.

– Hová tűnt az elmúlt 4 évben, miután megszűnt a Játékszín?

– Az időszak elején az volt a legfontosabb teendőm, hogy újra összerakjam önmagam. Igazgatóként mindig korán keltem, olvasással kezdtem a napot, darabokat, színműveket, szövegkönyveket és mindenféle más dolgot tanulmányoztam, amelyek a színházzal kapcsolatban aktuálisak és fontosak voltak. Kilencre, vagy fél kilencre bementem a színházba és általában este 10 óra után értem haza. Kilencven százalékban ott voltam az előadásokon, igaz, nem mindig végig. El lehet képzelni, milyen érzésekkel keltem és feküdtem, amikor az embernek egyszer csak nem volt semmi dolga. Ekkor szoktak jönni a bajok, depresszió, miegymás – valami foglalatosságot találnom kellett magamnak, elkezdtem zenét tanulni. Az a csacsi ötletem támadt, hogy közelebbről megismerkedem a szaxofonnal – ezen mindenki meglepődött, a család kivételével. Nem, nem a zeneiskolába járok be, mert amikor megkérdeztem, hogy kik lennének a csoporttársaim, azt mondták, 10-11 éves gyerekek; olyan túlkoros csapatot pedig nem találtunk, amelyikbe én is beleillenék – magyarázta nevetve. – Magántanártól tanulok A saját szórakoztatásomra vágtam bele a szaxofonozásba, nagyon élvezem – az más kérdés, hogy a tanárom több nyilvános fellépést forszíroz, de úgy érzem, én még nem tartok azon a szinten, hogy azt rajtam kívül más is élvezné.

Balázsovits Lajos azt mondta: ha kevésbé szeretetteljes közegben nőtt volna fel Nagykanizsán, a szülővárosában, akkor lehet, hogy első római útja alkalmával úgy dönt, Olaszországban folytatja  Fotó: Gergely Szilárd

– A Játékszín után azért csak megkeresték innét-onnét ajánlatokkal, nem? Miért mondott nemet?

– Nem mondtam nemet, voltak felvetések különféle szerepekkel kapcsolatosan, de igazán komoly ajánlatot nem kaptam. Érthető okból, nyilván, a kollégák nem akarták magukat kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy munkát adnak nekem. Úgy vélekedtek, engem politikai okok miatt állítottak félre, afféle fekete bárány voltam.

– A közelmúltban azonban ismét visszatért a színpadra

– Igen, ez a szemlélet kezd megtörni, ahogy múlik az idő. De hogy visszacsúszok-e a színház világába, ezt most még nem tudom megmondani. Nemrég egy szereppel kisegítettem a Vígszínházat a Haramiákban, kifutóban van a darab, de szerintem megy a Schiller-fesztiválra. Aztán a Karinthy Színházban, Karinthy Marcinál kezdek el próbálni egy szerepet, Romald Harwood: Szembesítés című drámájában. Ez a híres német karmester, Wilhelm Furtwängler amerikai kihallgatásáról szól, én pedig egy elég negatív figurát játszom benne, a másodhegedűsét, aki benyalta magát a fasiszta pártba, így bekerülhetett a zenekarba, holott nem igazán jó zenész. Majd befekszik az amerikaiaknak is, bizalmas információk szállítását ajánlva fel nekik. Van ennek áthallása tegnapra és mára is, mert tulajdonképpen a művészet és a hatalom örök kapcsolatáról szól. Furcsa dolog ez, mert én igazgatóként sohasem foglalkoztam azzal, hogy melyik színészem melyik párthoz húz, volt, akiről nem is tudtam, kire szavaz. Nekem elég volt annyi, hogy az illető a szakmájában jó legyen.

– Pályafutása során lett volna lehetősége a külföldi, olaszországi karrierre.

– A filmezés hozta ezt. 1965-ben vettek fel a főiskolára, 69-ben kaptam meg a diplomát, de 1968-ban már forgattam, előbb egy tévéfilmet, majd két nagyjátékfilmet, Jancsó Miklóssal, illetve Sára Sándorral. 1969-től 76-ig tartott az olaszországi „kaland”, amikor a megyek és a nem megyek között vacilláltam. 1974-ben nősültem, egy évre rá megszületett a lányom. Utóbbi két fontos történés volt az egyik oka annak, hogy végül – pedig még olyan ígéretet is kaptam, hogy megvárják, míg jól megtanulok olaszul és színházban játszhatok – nem mertem meghozni azt a döntést, hogy megyek. Másrészt a kiutazás sem volt egyszerű. Mondtam az olasz partnereimnek: az nálunk nem működik, hogy szombaton telefonáltok, és én hétfőn már ott vagyok a forgatáson. Amikor kint ezt elmondtam, úgy tűnt, megértették, mégis, minden ugyanúgy ment tovább. Egy idő után aztán ők is megunták, meg én is. Másrészt megesett, hogy ki sem engedtek. Persze, arra is volt példa bőven, hogy igen, ám azt egyik esetben sem lehetett tudni, éppen akkor miért, a rendszer működése mindenféle logikát nélkülözött. Hogy bánom-e ma már az itthon maradást? Nem. Így alakult, és ami nem történt meg, az nem történt meg. Fogalmam sincs, mi lehetett volna belőle, de semmi értelme most már ezzel foglalkozni.

– Van-e olyan színházi szerep, amit szívesen eljátszott volna akár külföldön, akár itthon, de valahogy nem talált önre?

– Szakmai mesterem, Szinetár Miklós szerint a főiskolán a Shakespeare-darabokban voltam a legjobb, például Hamletként. Sajnos, azonban éppen a Shakespeare-művek maradtak ki az életemből, a főiskolán kívül soha nem játszhattam ilyen szerepet. Ezt nagyon sajnálom.

– Ha jól tudom, tizenegy esztendős az unokája. Mutat esetleg valamiféle színészi ambíciót?

– Én nagyon remélem, hogy nem...

 

Világhírű olasz rendező is kiszemelte

Balázsovits Lajos 1946-ban, Nagykanizsán született. Balázs Béla-díjas magyar színész, színházi rendező és színigazgató, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Főiskolásként kezdett filmezni, pályakezdőként lett Jancsó Miklós állandó színészeinek egyike. Az 1970-es évek elején Balázsovits Lajos előtt a nemzetközi karrier lehetősége is megcsillant. A világhírű olasz rendező, Luchino Visconti szemelte ki egy szerepre. Ezzel együtt pályáján mindig kiemelt jelentősége volt a színházi munkának is. 1992-től 2012-ig a budapesti Játékszínt igazgatta. Felesége Almási Éva színésznő; lányuk Balázsovits Edit színésznő.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!