A népszerű író új regényét sem lehet letenni

Olyan kényszer ez - a 2003-as Médea és gyermekei óta -, amelynek szívesen és önként vetjük alá magunkat, ellenállásról szó sincs, sőt.

Ulickaja új regénye, a Jákob lajtorjája (amely nemsokkal a moszkvai kiadás után magyarul is megjelent, természetesen a Magvetőnél, Goretity József fordításában) szintén letehetetlen. Úgy szerez újabb és újabb meglepetést, hogy a legeslegelső - látszólag nagyon könnyedén odavetett", azonnal hömpölygő mesélésbe forduló - mondattól otthonos és ismerős.

A szereplők pedig: élnek. Jó volna némelyikkel kávézni egyet. Ulickaja (mint általában a legnagyobbak) tulajdonképpen mindig ugyanazt írja: a 20. század nagy és szerteágazó családtörténetét, a saját családját véve alapul, aztán nevelgetve, növelgetve, elágaztatva ezt a csodálatos családfát, amelynek ágas-bogas koronája belenyúlik a fikció - az igazi, a hiteles irodalom - birodalmába.

Nem véletlen, hogy írásművészetét többen hasonlították már Szabó Magda életművének szintén egyetlen - irodalmi és családi - forrásból kivirágzó univerzumához, amelyhez valamiképpen hasonlót épít most, kibeszéletlen családi történetek és dokumentumok között tájékozódva Grecsó Krisztián. Ha az időrendiséget nézzük: Szabó Magda, Ljudmila Ulickaja, Grecsó Krisztián - ezer titokzatos szállal összekapcsolt generációk követik egymást az irodalomban is, mint a magánmitológiákban.

A kötetet Pintér József tervezte. Lehetne Nabokov-regény is

Jákob lajtorjája az a bibliai alkalmatosság, amely - mint afféle ellen-Bábel tornya" - a földet az éggel összeköti; ahogy Jákob bételi álmában meglátta. Jákob Izsák és Rebeka fia, Ábrahám és Sára unokája, Ézsau ikertestvére, a fiatalabb, aki mégis megszerzi az elsőszülöttnek járó áldást. Családfő, ószövetségi pátriárka, a nevezetes tizenkét fiú (József és testvérei) apja.

Az Ulickaja-regénybeli Jakov Oszeckij (1890-1956) annak a családnak a kijevi születésű pátriárkája, amelynek története a terjedelmében is tekintélyes regény lapjain kibontakozik - vagy inkább mozaikként összerendeződik, föltárul" az olvasó előtt. Ha Ulickaja úgy tartja, hogy az irodalom az egyetlen, amely segít az embernek a túlélésben, abban, hogy megbékéljen a korával, akkor a Jákob lajtorjája is maximálisan megfelel ennek a kritériumnak; kiegészítve a lejegyzés, a rögzítés, a felejtéstől való megmentés pátoszmentes gesztusával.

Érzem, ha nem írom le mindezt, akkor visszavonhatatlanul eltűnik", írja Jakov Oszeckij 1910-es naplójában, amelyet - más dokumentumokkal együtt - a regényben unokája, Nora talál meg 1975-ben, Maruszja nagymama halála után abban a bizonyos fűzfaládikóban, amelynek tartalma részben megsemmisül (elmossa a víz), részben még nagyon sokáig érintetlen, fölbontatlan marad a benne őrzött papírcsomag. A regény végén, a rokonoknak és barátoknak címzett köszönetnyilvánításban Ulickaja másodunokatestvérének, Olja Bulgakovának éppen azt köszöni meg, hogy megőrizte családunk atmoszféráját, mert már szinte senki nem maradt közülük".

Mert bár a háborúkkal, diktatúrákkal, titkos aktákkal terhelt 20. század, a történelem erősen megszabja a regény szereplőinek életét, az elmúlás rezignációjával - és az elmúlásban is megtalált, beláthatatlan folytonossággal - átitatott regényből árad az életszeretet: a mindennapi apróságokban, a személyességben való gyönyörködés öröme.

Az öröm és a gyönyörködés képességét éppen a személyes élet fölismert, tudatosított végessége (a születéstől a halottmosdatásig); egyúttal az egymásra következő generációk által (Jakovtól Jakovig) a végtelenbe mutató folytonosság adja. Az élet - kiapadhatatlan, hömpölygő folyó. (Jákob lajtorjája. Vagy a Duna, József Attila nagy versében.)

A sokszálú történet középpontja, elindítója és összefogója Nora, aki Ibsen hősnője után kapta a nevét, és aki 1943-ban született; éppen úgy, mint Ulickaja. Az író alteregója, aki minden pillanatban megkettőzi": kinyitja, reflexióival más perspektívába helyezi a történetet. (Össze lehetne gyűjteni a bizonyítékokat" a rövidre - majdnem kopaszra" - nyírt hajtól a színházi munkán át a megtapasztalt betegségig.

Az a betiltott Csehov-előadás pedig mintha az Orosz lekvár című Ulickaja-színdarab előzménye-következménye volna.) Mindeközben belekerülünk (főleg) a 20. század csodálatos orosz irodalmának áramába. Vannak, akik Ulickaját máig a lektűrszerzők közé sorolják. Pedig a Jákob lajtorjája is úgy működik, mint a fűzfaládikó: minden bizonnyal sok titkot rejt, az irodalmárok számára is. Ahogy a Nabokovtól választott mottó mondja: ...világom árnyai túlnyúlnak az oldal horizontján, kéken, akár a reggeli pára - és ezzel a mondat nem ér véget." Moszkvába, Moszkvába! Ulickajával ott vagyunk.