Vakvágány - Lobbanjon fel lelked lángja!

A sötétség a negatív érzések, gondolatok képében mindenhova követ minket. Cselekedj jót! - mondják sokan, helyesen. De ez nem elég. Nem a pozitív tett jelenti az első lépést a változás, fejlődés útján. A belőlünk fakadó sötétséget nem tudjuk elűzni azzal, ha minden lámpát felkapcsolunk otthonunkban, ragyogó fénnyel el-árasztva a teret. A lelkünk problémáit előbb magunkban kell megoldanunk.

Azok a fránya gondolatok. Velük kezdődik minden. A kósza, csapongó, ide-oda repdeső, soha meg nem álló, értelmünket folyamatosan kattogásra késztető gondolatok. Azt is mondhatnám, hogy olyan hangzavar van a fejünkben, hogy többnyire azt sem halljuk meg, ha szívünk ordítva próbál utat mutatni nekünk. Nem halljuk, mert a fejünkben maximális hangerővel dübörögnek a kerekek. A-míg ezek a nehezen szelídíthető örvények agyunkban pozitív dolgok körül forognak, addig nincsen baj.

A lelkünket simogató, szívünket nyugtató témák csak jó hatással lehetnek ránk, és környezetünkre. De azért mi többnyire nem ebben az irányban találjuk meg gondolatainknak a sötétség viharos tengerén hajótörést szenvedett bárkáját.

A negatív események szinte megfojtanak minket a hétköznapokban. Bármerre nézünk csak a rossz árad felénk. A gonoszság, az erőszak, az agresszió soha nem látott gyorsasággal szedi áldozatait. S mi csak kapkodjuk a fejünket, és siránkozunk. Miért velem? Miért vele? Miért most? Miért? Miért? Miért? Az önsajnálat szívet roncsoló, lelket őrlő kérdése ez, amire nincs felelet.

De ez csak egy aspektusa a számtalan mindennapos, negativitást vonzó mentális önpusztításunknak.

Ami bent, az kint - tartja a régi, bölcs mondás. Ha bennünk dúl az enyhülést nem hozó vihar, érzéseink gyökeréig tépázva, akkor előbb-utóbb, de inkább előbb külső világunk is fel fogja venni ezt a képet. A sötétség ugyanis kizárólag fénnyel űzhető el. A gyűlölet, ha gyűlölettel találkozik, felerősödik. A bosszú, ha bosszúszomjjal társul, gyilkossá válik. A sötétség sötétséggel cimborálva olyan dermesztő átláthatatlanságot alkot, amelyen már a tiszta szív sem képes áthatolni.

A reakcióinkat csak mi határozzuk meg, senki más. A szomszédunk, a főnökünk, vagy a kollégánk nem mondhatja meg, hogy miként reagáljunk a rossz hírekre, a gonosz tettekre. Ha mi is felvesszük a negatív események rezgését, jajongó sajnálattal tetézve azt, akkor nem könnyítünk terheinken. De ha a remény fogyhatatlan fényével, pozitívan, mosolyogva, azaz lelki vértünket felvéve állunk ki a sötétségbe, a vihar elcsendesedik, s rádöbbenünk arra, hogy nagy része csak bennünk élt.