Túlélte a szovjet lágerek poklát

Ahogy mondani szokás, Dr. Baranyi István megjárta a hadak útját. Mozivászonra kívánkozik, amit a 2. világháborúban átélt.

– A gyermekkorom nagyon boldog volt – kezdett bele élete mesélésébe a ma Nagykanizsán élő dr. Baranyi István. – Szihalmon születtem 1924. augusztus 18-án. Édesapám vasutasként, állomásfőnökként dolgozott és mintaapa volt. Édesanyám pedig a család motorja. Kilencen születtünk, de csak hárman értük meg a felnőttkort. Szüleink (akik „Matyóország” polgárai, Szentistván szülöttei voltak) mélyen vallásos szellemben neveltek bennünket emberségre. Már az OTI-ban, az Országos Társadalombiztosítási Intézetben dolgoztam, amikor 1944 december elején behívtak leventének. Füleken vonatra ültettek minket.

Kissé kalandos kerülőkkel Sopron környékére kerültünk – útközben még szakadékba zuhant szerelvényt is láttunk, amit partizánok robbantottak fel, ahol keveset időztünk, aztán jobb híján nyitott vagonokban vittek tovább minket a kegyetlen téli idő, fagy és hó közepette.

Pár napi vonatozás után ismét gyaloglás következett Lengyelország déli határvidékén. Mivel nem tartoztunk semmilyen katonai alakulathoz, nem is nagyon gondoskodtak rólunk, ennivalót alig-alig kaptunk, ruhánk pedig rongyos volt. Brünnbe vittek minket, ahol lövészárok-ásás, tankcsapda építése volt a feladatunk.

Dr. Baranyi István a neki ma is igen sokat jelentő feszülettel

Akár a munkaszolgálatosok Így érkezett el 1945 vége, amikortól az volt a dolgunk, hogy az első vonalban harcoló „igazi” katonáknak vigyünk lőszer-utánpótlást. Szép holdvilágos éjjel volt, amikor hason csúszva húztam magam után az erdőben egy lőszeres ládát. Egyszer csak úgy éreztem, mintha irdatlan nagy pofont kaptam volna. Nem fájt, de kellemetlen volt. Az arcomhoz nyúltam: a kezem merő vér lett. Rájöttem, hogy megsebesültem.

Visszakúsztam az elsősegélynyújtó helyre, ahol megvizsgáltak és elmondták, hogy bitang nagy szerencsém volt! Ugyanis egy géppisztoly-lövedék találta el az arcom, átlyukasztva a bőröm, kimozdította három fogam, s megállt az állkapcsomban. Ha csak kicsit nagyobb sebességgel csapódik be, áttöri az állkapcsot és a nyakamon át a másik oldalon távozik. Így is életveszélyesnek nyilvánították a sérülésem, amivel a Prágához közeli Podjebrád városába kerültem egy német hadikórházba.

Mint azt dr. Baranyi István elmesélte: időközben a kórházat elfoglalták a cseh partizánok, nekik pedig ismét odébb kellett állniuk. Mindig csak nyugat felé haladtak, így akarván elkerülni a szovjet fogságot. Egy szép hajnalon aztán amerikai katonák karjaiba futottak – kitört a boldogság! Ami azonban nem sokáig tartott, mert az USA és a Szovjetunió időközben megállapodott a zónahatárokról – és a hadi sérültek a szovjet zónába kerültek. Az amerikaiak elmentek, helyükre pedig megérkeztek a szovjetek.

Korabeli, a lágerben készült kép István bácsiról

– Egyszeribe megváltozott minden – folytatta dr. Baranyi István. – Zabrálás éjjel-nappal és mindent, ellátás pedig semmi. Egy elhagyott tiszti sátorban kutattam valami ennivaló után, sikertelenül. De találtam valami mást: egy szép, körülbelül 25 centiméter magas márvány feszületet, rajta korpusszal, eldobva a szemetes sarokba. Nem akartam, hogy a szovjetek tapossanak rajta, ezért elhoztam magammal. Az embereket nemzetiségenként elkülönítve menetoszlopba rendezték és elindítottak minket kelet felé.

Mint azt felidézte: szörnyű napok következtek, fegyveres kísérettel, az éjszakákat pedig a puszta földön töltötték, mindig két falu között.

– Egyszer csak vonatra raktak minket _ folytatta. _ Egy marhavagonban 45-en zsúfolódtunk össze. Feküdni nem lehetett, csak ülni, így teltek a napok. Ahogy Magyarországra értünk, a szovjetek azzal biztattak minket, hogy „Budapesten lesz dokument”. Persze, hazugság volt minden. Végül Ukrajnában, Sztalinó városában, az ottani lágerben kötöttünk ki. Egy lakótelepet kellett építenünk. Az ellátás meglehetősen egyhangú volt: káposztaleves, káposztakása. Napi 67 deka kenyér – téglaforma fekete massza, mindent beleőröltek, amit találtak, 10 centi széles szelet egy napra Nyomorúságos élet egy nyomorúságos helyen, összezsúfolva.

Pista bácsinak később új munkája akadt. Amikor felépültek a házfalak, a láger vezetői megkérdezték: ki tud vakolni? Ő nem tudott, de azért jelentkezett, gondolván, könnyebb, mint építőanyagot hordani. Két napon át az arcába csapódott az összes malter a falról, de miután egy magyar kőműves megtanította rá, már ment neki, mint a karikacsapás. Így jött el a karácsony. A láger csendes, mindenkinek otthon járnak a gondolatai. Baranyi Istvántól egyik rabtársa halkan azt kérdezte: igaz-e, hogy van egy feszülete? Az igenlő válaszra azt súgta neki, akkor „Gyere el az éjféli misére és hozd magaddal a feszületet is!”

A hadifoglyok közt volt egy kolozsvári római katolikus pap. Ő kért engedélyt a lágerparancsnoktól az éjféli misére. A válasz, pontosabban az engedély azonban csak nem jött, így hát úgy döntött: megtartja titokban a szentmisét. Az egyik barakkszobában alakították ki a „kápolnát”, ahol egy deszkákból ácsolt asztal lett az oltár. Rajta István bácsi feszülete, a pap valahonnét tudott szerezni kevéske bort, kenyér pedig lett a fejadagokból.

– Mindenki meghatódott, ájtatos arcokat, halkan zokogó embereket láttam, mikor körbenéztem – mesélte dr. Baranyi István. – Amikor a mise véget ért, a feszületet otthagytam. Pár nap múlva tűz keletkezett a lágerben – épp a kápolna égett a legerősebben. Oltás közben eszembe jutott, hogy bent maradt a feszületem. Sikerült bejutnom és meg is találtam, de a márvány talapzat nélkül és megcsonkultak a Jézus-alakon a kézfejek. A lágerben egy német kőfaragóval 2 napi kenyérfejadagért csináltattam hozzá új talapzatot...

Közben – mivel annyira jól ment már neki a vakolás – István bácsit Moszkvába helyezték át. Közvetlenül a Kreml mellett kellett dolgoznia, a jövendő Belügyminisztérium falát vakolta társaival.

A hazakerülés sem volt egyszerű. A moszkvai gyűjtőláger parancsnokai folyamatosan hitegették a magyar hadifoglyokat, hogy napokon belül hazamehetnek. Aztán mindig visszavonták: sürgős munka adódott, amit be kell fejezni. Ezt megcsinálták háromszor – szörnyű csalódottság lett úrrá a hadifoglyokon.

– Ez olyan méretet öltött, hogy mi, akik másfél éve éheztünk, elhatároztuk, hogy éhségsztrájkba fogunk – fogalmazott dr. Baranyi István. – Ennek hatására a tábornok újra megígérte, hogy hazamehetünk. Nem hittünk neki, de egyik fogolytársunk, egy magyar tiszt, hadnagy meggyőzött minket arról, hogy nincs értelme a sztrájknak. Így hát sírva mentünk enni

Három hét múlva valóban hazaszállították a magyarokat Debrecenbe. Az 1945-ben kezdődött és három éven át tartó rémálom véget ért.

István bácsi visszament volt munkahelyére, az OTI-ba, ahol megismerkedett későbbi feleségével, Timkó Klárával. Házasságukból egy gyermek született – a 93 éves dr. Baranyi István szörnyű emlékeit pedig ma már unokái feledtetik...

A MAGYAROK MÁSHOGY VISELTÉK A SORSUK

Emlékiratait már rég megírta Dr. Baranyi István, ebben olvasható például az a rész is, hogy tudta megérteni, vagy megértetni magát a fogolyként dolgozó többi nációbal is. Többek között így idézte fel a luzsnyiki fűrésztelepen eltöltött időszakot:

˝Dolgoztam a luzsnyiki fűrésztelepen japán foglyokkal is. Külön élmény volt velük együtt lenni. Közelről ismerhettem meg a németeket is, akik természetesen, sokszoros létszámban voltak jelen mindegyik lágerben.

Milyen mások voltak az összeférhetetlen poroszok, a barátságos bajorok, a franciás elzász-lotharingiaiak – de egyben közössé váltak: sokkal nehezebben viselték a megalázó hadifogoly-sorsot, amikor nekik parancsoltak és engedelmeskedniük kellett, mint amikor ők voltak parancsolók. Mi, magyarok, akiket a történelem soha nem kényeztetett el, valahogy kissé könnyebben viseltük a sorsunk.˝