Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Cookie beállítások
A honlapon a jobb élmény és a biztonság érdekében sütiket (cookie) használunk. További információk
  • Alapvető működést biztosító sütik
  • Beállításokat tároló sütik
  • Statisztikai sütik
  • Marketing célú sütik
7 dolog, ami csak a szeretetteljes kapcsolatokat jellemzi aug19

Címkék

Kapcsolódó bejegyzések

Oszd meg!

Twitter   Facebook

7 dolog, ami csak a szeretetteljes kapcsolatokat jellemzi

A boldog és tartalmas kapcsolatot nem adják ingyen. Bár nem szeretem azt mondani, hogy meg kell dolgozni érte (ha már úgy érezzük, hogy dolgozni kell, rég rossz), inkább úgy fogalmaznék, hogy a kapcsolat sikerességéhez gyakorta ki kell lépnünk a komfortzónánkból és jó tágra kell nyitnunk a szemünket. Látnunk kell – önmagunkat és a társunkat egyaránt. Akkor is, ha a látvány nem mindig csak kellemes, örömteli és kényelmes.

A dolog legnagyobb nehézsége az, hogy mindig mind a két félnek ezt a gyakorlatot és gondolkodásmódot kellene követnie. Nem elég, ha az egyikük elhatározza, hogy ő jó lesz és megértő, és őszinte, és vigyáz az intimitásra. A jó kapcsolathoz mindig ketten kellenek, hiába erőlködik az egyik fél, ha a másik nem partner, abból sose lesz boldogság.

Ugyanakkor nem várhatjuk egymástól a boldogságot, mint valami tálcán felkínált étket. Ahogy egyébként sokan elképzelik… Csak egy partner kell, aki szeret, és minden csodás lesz. Hát ez messze nem ennyire egyszerű.


1. El tudjuk-e fogadni egymás világnézetét és perspektíváit, akkor is, ha nem egyezik a miénkkel?

Szerencsés esetben persze a világnézetünk és a céljaink összhangban vannak egymással, de az összhang szinte soha nem teljes. Lesznek véleménykülönbségek, és ilyenkor sok múlik azon, hogy képesek vagyunk-e a partnerünk véleményét is elfogadni, vagy mindenáron meg akarjuk győzni a saját igazunkról. És ezzel tulajdonképp az ő világnézetét leradíroznánk a térképről.

Vannak esetek, amelyekben ezek a különbségek áthidalhatatlanok, és állandó kiélezett konfliktusokhoz vezetnek (mondjuk a gyerekek beoltatása, illetve gyógyítása kérdésében nehezen tudom elképzelni, hogy két, teljesen ellentétes oldalon álló szülő középúton tudna találkozni), de rengeteg olyan világnézeti eltérés létezik, amellyel azért együtt lehet élni.


2. Készek vagyunk-e segíteni, ha látjuk, hogy a partnerünknek nagy és sürgős szüksége van rá?

Az egyik leggyakoribb panasz, amit ebben a témában hallok, hogy az első vagy akár második gyerek születésekor az apa egyszerűen nem vesz tudomást a felesége túlterheltségéről, halálos fáradtságáról, és megpróbálja úgy folytatni az életét, mint azelőtt. Ez bizony cserbenhagyás, és sok férfi utána nem érti, hogy a neje miért hidegül el tőle.

Vagy anyagi problémák megjelenése esetén az egyik fél nem vesz tudomást arról, hogy nehézségek merültek fel, és hagyja, hogy a partnere egyedül küzdjön meg mindennel.

Az egymást szerető párok soha nem hagyják így cserben egymást: mindig észreveszik, ha a partnerük kimerült, beteg, gyenge, vagy csak szomorú, és nem hagyják egymagában szenvedni. Azt sem, aki egyébként igyekszik eltitkolni, hogy mennyire nehéz helyzetben van – ha odafigyelnek egymásra, ez a titkolózás nem sokáig tartható fenn.


3. Képesek vagyunk-e egymásnak megbocsátani? Vagy a büszkeségünk fontosabb?

A legcsodásabb kapcsolatban is megbántjuk egymást, vagy tudva és akarva, vagy akaratlanul. A kérdés, hogy képesek vagyunk-e megbocsátani, ha olyasmi történt, ami bántott bennünket. Illetve képesek vagyunk-e elismerni a másik oldalon, hogy a partnerünket megbántottuk, még akkor is, ha nem szándékosan tettük, vagy mi úgy érezzük, hogy az egésznek nincs jelentősége.

Esetleg inkább gyűjtögetjük a másik rossz pontjait és noha úgy teszünk, mintha megbocsájtottunk volna, minden veszekedéskor felhánytorgatjuk évekre visszamenőleg, hogy mit követett el? És vajon ilyenkor magunkba tudunk-e nézni, hogy mi mit követtünk el?


4. Tiszteletben tudjuk-e tartani egymás múltját/érzékeny pontjait?

Mindenkinek vannak kisebb-nagyobb múltbéli traumái, és a kapcsolat során előfordulhatnak olyan epizódok, amelyeket nem érthetünk ezen múltbéli élmények, sérülések ismerete nélkül. Reagálhat a partnerünk számunkra érthetetlen módon, érezhetjük úgy, hogy ez most indokolatlanul heves és irracionális volt a részéről… Ilyenkor nem csípőből visszalőni, hanem kibogozni, hogy mi is lehet a háttérben, nem egyszerű.

Ami viszont ennél is fontosabb: hogy direkt sose bántsuk egymást az ilyen traumák ismeretére támaszkodva, visszaélve a partner bizalmával. Annál rombolóbb nincs, mint mikor a legintimebb, legfájóbb sebeinket szakítja fel az, aki állítólag szeret bennünket. Ez nem szeretet.


5. Elfogadjuk-e egymás álmait, és támogatjuk-e egymást azok valóra váltásában?

Szép, szép, hogy egy pár vagyunk, de attól még vannak egyéni céljaink és terveink is. Ne kelljen ezeket feladnunk, mert a bennünket állítólag szerető partnerünknek nem passzol, hogy továbbtanuljunk, elvállaljunk egy állást, elmenjünk egy utazásra…

Ha a terveink megvalósítása a partnerünk részéről valamilyen lemondással jár, akkor próbáljunk meg egyensúlyi helyzetet teremteni: egyszer mi mondunk le valamiről, másszor ő… De az nem jó, ha mindig csak ugyanaz a fél mond le mondjuk arról, hogy előrébb jusson a karrierjében, vagy részt vegyen egy érdekes utazáson. Ha túl sok a lemondás, és ez egyoldalú, az erodálni fogja a kapcsolatot.


6. Képesek vagyunk-e a sorok között olvasni? Vagyis igazán odafigyelni?

Ahogy már a 2. pontban is volt róla szó, nem elég felületesen odafigyelni egymásra, azt is észre kéne venni, amit a másik nem mond el, vagy nem úgy mondja el, hogy abból teljesen világos legyen, mi a lényeg. Ideális esetben persze képesek volnánk megfogalmazni minden bánatunkat és szenvedéseink okát, sőt, bíznánk annyira a partnerünkben, hogy ezt meg is tegyük, de ideális esetek nincsenek.

Vagyis olykor igenis a sorok között kell olvasnunk, és a hallgatásból kell kitalálnunk, hogy mi a baj, hogy egyáltalán van valami baj…


7. Olyan-e a kapcsolatunk, hogy szabadon elmondhatunk-e egymásnak mindent? Vagyis lehetünk-e büntetlenül őszinték?

Ez talán a legnehezebb. Még a nagyon jó, elhallgatásokkal igazán nem jellemezhető kapcsolatokban is vannak homályos foltok, kényes témák, amelyeket inkább nem bolygatunk. Olykor abból a téves elképzelésből kiindulva, hogy a másik nem szeretné, nem nyitott rá, pedig soha nem is kérdeztük, hogy az lenne-e.

Az is tény, hogy rengeteg ember nem bírja elviselni a kendőzetlen (de nem bántó szándékkal gyakorolt!) őszinteséget, inkább tabukat épít a kapcsolatába, a szőnyeg alá söpör dolgokat. Az őszinteséget erőltetni nem szabad, de aki nem érzi úgy, hogy a partnere elég nyitott arra, hogy az ő legtitkosabb gondolatait is meghallgassa, az nem fogja teljesen elfogadottnak érezni magát. A szeretet pedig teljes elfogadást jelent. A fény és az árnyoldalak elfogadását egyaránt.

Ti készen álltok rá?

A honlapon a jobb élmény és a biztonság érdekében sütiket (cookie) használunk. További információk