Kultúra

2017.08.18. 14:40

Könyvekkel a kézben Szent István felé

Ül az ember otthon és olvas. Először is válogat a könyvei között, hogy mit olvasson. Ha ünnep közeledik, szívesen lapoz bele könyvtárában a magyar történelmi múltat, hősöket megidéző művekbe.

Mint most, Szent István ünnepe felé járván. Nagyon is jó megtenni ezt a magamnak szánt mustrát, mert rögtön kiderül, mily szépek az olvasmányélményeim, s mely nagyok a mulasztásaim e téren is. Tudom, a történelemhez visszanyúlni sokféleképpen lehet, főleg, ha ilyen összetett egyéniségű uralkodóról van szó, mint első királyunk. Néha már zavar is ez a bőség és az a megjelenítési gazdagság, amelyben elém lép olvasmányaimból. Azt látom, olyan magasan emelkedik a nemzeti emlékezetben, hogy a gyengébb alkotók tolla félresiklik a papíron, talmi követelmények feszélyezik. Szent István története amúgy is súlyos, nagy eseményekkel, eszmékkel, következményekkel teli. Hiszen egy emberről beszélünk, egy uralkodót követünk, de mi ragadja meg benne az írót? A keresztény király, a múlttal szakítani tudó, pogánynak nevelt ifjú? A nemzetet egységben látni és megtartani akaró uralkodó? Az európai mintákat példaként kitűző és halálig követő államférfi? A minden korban aktuális, és sajnos mindig meglévő nemzeti problémáink megoldásához tanácsokat adó személyiség? Intelmeiben (de sokszor idézik ezt, és sajnos csak augusztus 20-a táján) nemcsak az uralkodáshoz, de egy államférfi és a nemzet kapcsolatát megtartó örök érvényű bölcsesség megfogalmazója?

Töprengek, s persze, hogy először Arany Jánosért nyúlok a polcra, hiszen évfordulója van, s nem is akármilyen. S azt is tudom, hogy parancsra nem tudott verset írni, kurzust, s hatalmat dicsőítőt. Lám, hogy megszenvedett a Széchenyi ódájával is, mígnem zsenije legyőzte kényszerfeladat - s határidő béklyóját. Így veselkedett neki, de már önszántából István király történetéhez is, valami nagy-nagy dologra készült, de nem ment. Elkészült hat sor István örökje címmel:

Az időket zengem én, és az idők apját,

Teliteljes fényiben a dicsőség napját.

Vajha késő énekem egy Józsua lenne!

Megállítná e napot, mielőtt lemenne.

Üle István szent király fejedelmi székén,

A soknyelvű nemzetet birja vala békén;...

Ízlelgetem az utolsó sort, vajon merre kanyarodott volna innen Arany, hiszen e hat szóban annyi remény van, amely évszázadokig egyben és egységben tartotta a nemzetet. A békében élő, az egymással és önmagával békében élő nemzet —, nagyobb feladat volt ez, mint a szomszéd népekkel békén maradni.

Az újjáépített Petőfi Színház 1988-ban mutatta be Sík Sándor drámáját. A képen Szoboszlay Sándor, Dobos Ildikó és Borbiczki Ferenc Archív Fotó: Veszprémi Petőfi Színház

S aztán kinyílik egy könyv előttem, s így indulnak a sorok: „Zuhan a nap a Bakony mélyére. Előtte elkékül, aztán elfeketedik a dombokon hullámzó erdőség. A Balaton partjára mély árnyék terül. Távolabb, a nagy tó gyöngyházragyogású tükrén messzire szétterülnek a sugárlegyező szálai. Odaát a mocsaras oldal nádrengetege már fakószürkére sápad. A keleti ég alját, arra Koppány úr szállása felé, tömörödő szennyes párák fátyolozzák. Nehéz a levegő, mint az ólom." Ha így kezdődik, akkor ezt itt e megidézett tájon fölöttébb elolvasni való. Hát persze, Makkai Sándor nagyszerű regénye ez, a Magyarok csillaga. Persze, hogy olvastam és siettem meg is venni, ez is a „minden magyar ember könyvtárában meglévő könyvek" külön polcomon szerepel. Benne az ősi konfliktus, annyi ide vágó könyv témája: mi volt az ára a kereszténységünknek, Európának? A hit vajon belülről jön-e, vagy csak politikai kényszer és érvényesülés egyik lehetősége?

Miért jut eszembe Katona József most hirtelen? Hát persze, ő nem csak írt drámát Istvánról - István, a magyarok első királya -, hanem játszott is a színpadon ifjú korában. Legyünk őszinték, igazság szerint ezt fordította vagy „magyarította" egy német szerzőtől, de hát mit tud egy német a mi királyunkról hiteleset? Hogyan értené meg, mi áldozat kellett dönteni arról, hogy önfiát sebzi meg, amikor egységet akar teremteni, jövőt egy népnek, nemzetet egy népből építeni? Ezt színpadon nem is láttam, tán soha nem is játszották, de olvasva is csak úgy világlik belőle a nemzet sorsáért érzett szenvedély, amely elviszi őt majd Bánk tragédiájának megírásához.

Praznoszky Mihály irodalomtörténész, muzeológus

A kezemben egy régi műsorfüzet, a mi Petőfi Színházunk idéződik meg előttem, amikor a nagy felújítás után a nyitó darabnak Sík Sándor István drámáját vették elő. Annyi évtizednyi nemjátszás után, itt szólal meg újra István utolsó napjainak drámája. Mi lesz az utódlással, de még inkább: mi lesz a nemzettel? Hogy bennem hangzik még Szoboszlay Sándor nemes szépségű hangja, amint Istvánként szinte könyörög: „Az Isten nem engedheti meg, hogy az én népem szíve meg ne nőjön! Mért hozta volna ide messze Keletről a magyart, mért adott volna országot neki, mért küldött volna bölcs Gézát, mért ültetett volna engem ide a tüzes trónra, ha nem akarna velünk valami nagyot! Nem értitek, kicsinyhitűek?" A legnagyobb kérdés: egyszerre művelt európainak, s egyszerre hagyományait tisztelő magyarnak maradni.

És még szinte kapkodok a könyveimhez, s rakom egymásra a kiválasztottakat. Újra kell olvasnom Szabó Magdát (lám ő is évfordulós, száz éves). Az a szép fényes nap. Micsoda előadás volt ez is, micsoda gondolat szembesíteni a leendő ifjú uralkodót az apjával, kettejük vitájában felmutatni a közelgő döntési jövőbeni reményét és igazságát, vagyis István beteljesülő igazságát. De szerettem Ratkó József szinte himnikus verssé emelkedett drámáját, a Segítsd a királyt - igen, az uralkodók olykor egyedül maradnak döntéseikkel, s csak a jövendőre számíthatnak igazságért.

És a költők sora, itt egy vastag kötet, a magyar költészet nagy antológiája. Tehetem be a könyvjelzőket egymás után a kiválasztott versek mögé: Reviczky Gyula Szent István napján, Babits nagy verse, a Szent király városa, Juhász Gyula Új ének István királyhoz népénekünket idéző újkori fohásza is rám vár:

Hol vagy István király

Énekeltük árván

Rontó béke útján

Botorkálva járván.

Milyen egyértelműen szól ez is az István építette erős nemzetről, amelyet a rontó béke sem tudott szétvágni 1920 után.

Milyen sok vers, regény, dráma ez Jókai novelláitól, Kós Károly Az országépítőjéig, Boldizsár Miklós Ezredforduló drámájáig (ez már a modern világ üzenete, a rockmusical alapja). Nem lesz ez sok egy napra, kérdem magamtól. Nem, az ünnep nem egy napig tart. Ha elfeledkezem az ilyenkor szokásosan elhangzó politikusi kuszaságokról, amelyekben általában egy szó sincs a kétségek között vergődő király, a személyi konfliktusait legyőzni akaró uralkodó, az Európával szembe néző államférfi, s a tragédiát megélő apa fenségességéről, akkor látom, ezer éven át tartó ünnepe ez a mindenkori magyarságnak. Most éppen nekünk, 2017-ben élő magyaroknak. A hozzánk segítségül hívott magyar szellem, az irodalom segítségével is.

PRAZNOVSZKY MIHÁLY

irodalomtörténész, muzeológus

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!