2017.09.06. 08:49
A csipkereki százéves ember – akár egy vaskos regény főhőse
CSIPKEREK – E történet hallatán sokunk elgondolkodna, bárcsak apró szösz, porcica lett volna megbújva a szoba szegletében, a kockás takarón, a kifényesített cipő orrán, a zakó zsebében, és gardedámként ezidáig kísérhette volna egy sármos öregúr eddigi életét, hogy megsejthesse, mi a hosszú élet titka, ha van egyáltalán bármiféle titok.
Fotó: Gaálné Pápai Viktória
Csipkerek egyik csendes utcájában, kis házban büszkén éli mindennapjait a markáns személyiségű, igazán szeretetre méltó Gábor bácsi, Bóra Gábor, aki 1917. szeptember 4-én született.
Tanyasi, gazdálkodó nagycsaládban nevelkedett becsületben. Rég elhunyt családja helyére csipkereki barátok gyűltek. Mélyrehatóan mesél ma is nyüzsgő élete eseményeiről. Felesége, Rózsika, csipkereki kisleány volt. Gábor bácsi a postahivatalban dolgozott, húsz éven át irodai munkát végzett. A boldog házas évek után, amikor megözvegyült, nem adta fel az életét.
– Gyermekünk nem született – meséli tovább, aztán pillanatok alatt visszacsücsül ajkára a mosoly. Rendszeres látogatóként érkezik hozzá dr. Grétsy Gabriella, aki viccesen jegyzi meg, hogy csupán Gábor bácsi kora miatt megy ki a házhoz, mint háziorvosa.
Örökös látogatója a volt gondozónője, Balogh Józsefné, aki mint egy szerető édesanya a mai napig elviszi a mosatlan ruhát, elintézi apró-cseprő dolgait, főz rá. Így, közel a százhoz a szépkorú úr figyelme nem lankadt, fess, magabiztos, és előre tekintő maradt. A kis falu a csipkereki művelődési házban a szerető közösség összefogásával, egy tiszteletteljes rendezvény alkalmával üdvözölte és ünnepelte Bóra Gábort 100. születésnapján. Az összejövetel, akár egy aranylakodalom, több mint száz ember örömének adott teret. Verseikkel ajándékozták meg a helyi óvodások. Jóna László, Csipkerek polgármestere, meghatóan mesélt Gábor bácsi életútjáról, balsorsáról és szerencséjéről akár a szerelemben, akár a végre meglelt kedves, szerető közösségben, Csipkereken. Az érzelmekkel teli percek alatt kicsorduló örömkönnyeket nevetés, kacagás, dalolás váltotta fel, lakomával és harmonikaszóval fűszerezve. A vigadalom talán addig tartott, amíg az ínycsiklandó süteményekkel, tortákkal megrakott asztalok már nem roskadoztak, és a pezsgő már nem szórt buborékot a poharakban.
„A százéves ember” akár egy vaskos regény főhőse, akinek mindig szívet melengető az otthona, mindig gyönyörűek égre kacsintó rózsabokrai. Bátor a tekintete, szívbe markolóak az emlékei, páratlan az ereje, és egyetlen kérése a sorsa felé, hogy megíródjon e regény második kötete az elégedettség tollából. Mondván: „Bármilyen vén is vagyok már, boldoggá tesz, hogy élek.”
Gaálné Pápai Viktória
