Székesfehérvár díszpolgára lett Ocskay Gábor, a fehérvári hoki atyja!

- Nagyon megtisztelő az elismerés. Amikor megkaptam a levelet, hogy felterjesztettek a díszpolgári címre, utánanéztem a Google-ban, hogy kik lettek eddig Székesfehérvár díszpolgárai. Olvastam az elmúlt 60-70-80 év díjazottjainak névsorát, s meg kell mondanom, libabőrös lettem. Kérdeztem is magamtól: hogy kerülök én ebbe a körbe? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól, de mindig helyén tudtam kezelni a dolgokat, s továbbra is Ocskay Gábor maradok.

- Persze, de talán az ember egy ilyen elismerés birtokában hátradőlhet egy picit, és elgondolkodhat azon, hogy mi az, amit felépített.

- Inkább nosztalgiázom. 66 éves leszek lassan, az ember ilyenkor már lapozgat a saját könyvében. Aktív ugyan már nem vagyok, de napi szinten részt veszek továbbra is a fehérvári jégkorongéletben, s tudom, hogy még vannak feladataim is. Imádom csinálni, ha nem jöhetnék, az olyan lenne, mintha börtönben ülnék. Sok szép dolog történt az elmúlt negyven évben, s ezekhez nagyon sok ember munkája és szimpátiája segített hozzá. Meg tudtam győzni kollégáimat, vezetőimet, a városvezetést arról, hogy próbáljunk meg ösvényt vágni, én pedig mentem előre a bozótvágó késsel. Sok nehézség volt, főleg az utóbbi években. De mindig átlendített a holtponton a cél nagysága. Soha nem szerettem azt a kifejezést, hogy szinten tartás. A sportban nincs szinten tartás szerintem, mert az a visszafejlődést vetíti elő. A hazárdőrségem, a megszállottságom, valamint a fiatal barátaim segítsége, az ő vállalkozásaik területéről hozott tapasztalataik alapján döntöttem sok kérdésben, hogy soha nem szabad megállni. Ez sok sikert hozott az elmúlt 47 év alatt, de persze voltak kudarcok is, kaptam pofonokat, de genetikailag sem olyan vagyok, hogy szállok egyik ágról a másikra, ahova leszállok, ott alkotni próbálok valamit. Szép volt, s remélem, még nincs vége, s a fiatal csapatnak a következő 10-15 évében még részt tudok venni, de már másképp. Azt sem szeretném, ha sokan azt gondolnák, hogy itt maradok a csarnokban egy szellemként. Szép dolog visszaemlékezni, hogy nyitott pályán, öltözők nélkül indult ez a történet, s hol tartunk ma. 350 fős akadémia működik, két fedett pályánk van. 2500-3000 ember előtt játsszuk a meccseket, 1500-1800 bérletesünk van.

Ocskay Gábor megszállott sportvezetőként rengeteget tett a magyar jégkorongért Fotó: Koppán Viktor

- Az ön által említett hazárd-őrség, megszállottság és a barátok segítsége a siker három alkotópillére?

- Voltak az életemnek meghatározó személyiségei. A család, a szülők. Otthonról kaptam egy olyan neveltetést és impulzust, amit felnőttként tudtam feldolgozni. Nem slusszkulcsot kaptam, meg lakást, polgári családból származom, a munka, az elhivatottság, a szorgalom jellemezte a szüleimet és a testvéreimet. Mindig ez próbált meg vezérelni. Később, mikor Fehérvárra kerültem, akkor Grosics Gyula, az Aranycsapat kapusa, a Volán egyik akkori vezetője volt az életem meghatározó személyisége, s büszkén mondhatom, hogy barátként, fiaként kezelt. Igaz, hogy sokat kellett kártyáznunk, sokat kellett sakkoznunk, mennünk kellett az éjszakába, de olyan dolgokat kaptam tőle, amit mástól nem. A tanácselnökök is mellém álltak. Ma szétveri a társadalmat a baloldal, jobboldal kérdése, akkor nagy szerencsém volt, hogy függetlenül attól, hogy melyik oldalon álltam, a másik oldal részéről is maximális segítséget kaptam. Emberi kapcsolatokat alakítottam ki, mert elfogadták, hogy egy megszállott hokiőrült vagyok, aki akar valamit, és segítettek. A fiam, Gábor halála után és most szembesültem azzal, hogy mennyien álltak mellém. Ez nagy erőt adott nekem. Olyan szeretet övez a mai napig is, amire nagyon büszke vagyok.

- Mindig csapatban gondolkodik?

- Az elmúlt negyven év a kapcsolatokból táplálkozott. Bizalom, szeretet, olyan közeg alakult ki a jégkorong környékén, ami fantasztikus. S Ocskay Gábor díszpolgári címével rengeteg ember is elismerésben részesült. Gábor fiam is sok különdíjat kapott pályafutása során, de mindig kihangsúlyozta, hogy az nem az övé, hanem a csapaté. Ugyanezt vallom, ez a csapat sikere. Ugyanolyan szerepe van ebben Sofron Árpádnak is mint korábbi játékosnak vagy mint rolbásnak. Azt az elvet is vallom, hogy ha nincs valaminek feje, akkor elfolyik az egész. Az embereknek egyénileg alkalmasnak kell lenniük a feladataik ellátására, de a vezetőnek kell meghatározni az irányokat. A vezetői erényeket tanulni nem lehet, de valahogy a habitusom, az emberekhez való hozzállásom mindig segített.

- Évtizedek óta jó az irány.

- Az 1999-es dunaújvárosi döntő megnyerése akkora lendületet adott ennek a sztorinak, hogy fejlődtünk folyamatosan. Jött az Interliga, majd lett ebből világbajnoki győzelem Sapporóban, 2008-ban. Előtte egy évvel elindultunk az EBEL-ben. Az EBEL-tagságunk a véletlenen múlt. 2007-ben, egy vasárnap reggel felhívott Kovács Zsoltán, a Magyar Jégkorong Szövetség főtitkára, hogy kilencedikként bepályázott az osztrák bajnokságba a Ljubljana. Gondolkoztam egy napot, s beszéltem Tóth Istvánnal, az Alba Volán SC társelnökével, aki azt mondta, próbáljuk meg, nevezzünk mi is. Mikor májusban megkaptuk a három vastag könyvet, hogy miket kell teljesíteni az induláshoz, akkor belegondoltam, hogy ez reménytelen vállalkozás lesz. A cipőnk mellett jártunk, de valahogy odakerültünk. 17-ből 16 meccset elvesztettünk az első évben, s majdnem szétlőttek engem a lépés miatt a magyar jégkorong-társadalomban, de a 2008-as világbajnokság után mindenki felhívott, hogy elnézést kérjen, beismerték, hogy igazam volt. De ezek nem tudatos döntések voltak. Ebben talán benne volt az is, hogy soha nem voltam egy nyugodt, hátradőlős pali. Szerettem a kihívásokat, a játékokat, legyen az kártya, minden egyéb - s nem viselt meg két pofon soha, felálltam, mert tudtam, hogy a harmadik már nem lesz pofon. Játék az élet, s ez sokat segített. Mindig is kompromisszumokat próbáltam kötni, hogy a sportág profitáljon.

- Nem hiányzik az a feszített tempó?

- Az utóbbi években már sok minden nem tetszett. Elanyagiasodott a világ, egy tárgyalás során is az elsőszámú szempont mindig a pénz. A cél eléréséhez előbb a feltételrendszerről kellene beszélni, a célkitűzéssel foglalkozni, s abban nekem hol a helyem. Majd csak ezután a nullákkal.

- A megszállottság mindig a vérében volt, vagy elsajátított tulajdonság?

- Fiatal sportolóként is összetartó erő voltam egy csapatban. Elfogadtak a társak, s talán ez belém volt kódolva, amivel nagyon sok embert a hoki mellé tudtam állítani. Foglalkozni kell az emberekkel. S ez a nagy felelősség az új vezetés számára, de Szélig Viktor alkalmas lesz a feladataira, hosszú ideig tud itt segíteni.

Most majd meccsekre járok, a Parlamentbe is ellátogatok, kikapcsolnak a szópárbajok. Most több időm lesz a 12 éves kisfiamra, aki utálja a sportot, de zongorázik, csellózik, klarinétozik. A 11 éves kisunokám állítólag nagyon ügyes a hokiban, de én állandóan marom. Soha nem voltam biztató apuka. 22 évesen ünnepeltünk valamit, s Gábor fiam akkor köszönte meg sírva, hogy azért jutott odáig, ahova, mert kemény voltam vele. Volt egy edzőm, Jakabházi László, aki csak ütött, de ez sok mindent meghatározott. Pat Cortina is megkért, amikor elakadt a tű a lemezen, hogy menjek be az öltözőbe, s széttörtem a falon a literes kulacsot az akkori kapusunk feje fölött Bécsben. Kellemetlen dolgokat is át kellett élni. A hálátlan szerep is az én vállamon volt.

- Volt olyan dolog, amit megbánt?

- Nagy hiba volt, amikor nem hosszabbítottam szerződést azzal az edzővel, akit úgy hívtak, hogy Jarmo Tolvanen. S mit hoz az élet, most ő a válogatott szövetségi kapitánya. Az akkori csapat egy-két öreg játékosa befolyásolt, nem voltam elég kemény.

- Mire a legbüszkébb?

- A gyerekeimre, a két unokámra, a sport emlékezetes momentumaira, a 99-es bajnoki cím mindent visz. 2008, Sapporó, ami után Kercsó Árpáddal könnyekkel küszködve beszéltünk telefonon, pedig nem ettünk egymás tenyeréből előtte. A város mindig kiállt a hoki mellett, s most már városmarketing szempontjából is nagy értéknek tartanak minket. Az első EBEL-szezonban a grazi equipment-menedzser megkérdezte, hogy itt lehet-e inni vizet a csapból... Sokat kellett dolgoznunk azon Elekes Blankával karöltve, hogy elfogadjanak minket.

Azt szeretném kívülről megélni, hogy Fehérváron legyen öt-tíz, válogatott szinten is nagyon meghatározó magyar játékos. A hitet, a lelkesedést és az alázatot tartom a legfontosabb erényeknek, és ezt szeretném átadni a fiataloknak.