Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Hogyan ábránduljunk ki valakiből tudatosan?

Beleszeretni valakibe könnyű, de kiszeretni belőle, ha csak muszáj, de mi egyáltalán nem ezt akarnánk, a legnehezebb dolgok közé tartozik. Nem csak szakításkor merül fel ez a probléma, nem kell ahhoz valódi kapcsolat, hogy rájöjjünk, nem érdemes romantikus érzelmeket táplálni valaki iránt, aki ezeket nem viszonozza, még csak tudomást sem vesz rólunk, vagy éppenséggel az érzelmeinket kihasználva árt nekünk.

Nem mindegy, hogy a szerelmünk vagy a rajongásunk milyen régi keletű, van-a bármilyen valós alapja (vagyis tényleg ismerjük-e a szerelmünk tárgyát, vagy csak fantáziálunk róla), megbántott-e bennünket, vagy nem tehet arról, hogy szenvedünk, valódi kapcsolatban álltunk-e, és az milyen hosszú volt, és persze az sem mindegy, hogy a múltkor felsorolt szerelmi stílusok közül melyik jellemez minket leginkább, vagy éppen a kiábrándulás szükségességének belátásakor melyikhez állunk legközelebb.

A pszichológusok kíváncsiak voltak arra, milyen kiábrándulási módszereket alkalmaznak az emberek: vizsgálatok alapján Sandra J. E. Langeslag és Michelle E. Sanchez (University of Missouri, St. Louis) három alapvető kiszeretési stratégiát találtak, amelyeket a boldogtalan szerelmesek alkalmaznak, hogy lebeszéljék magukat a további rajongásról, illetve túljussanak a szakításon.


1. A kapcsolat és a volt kedves negatívumainak kiemelése

A tudatos kiábrándulás egyik közkedvelt módszere a partnernek magának a kapcsolatnak a befeketítése – persze van úgy, hogy nem kell túl nagy erőfeszítést tenni, mert épp elég negatívumra emlékszünk. Ha még nagyon rajongunk a volt szerelmünkért (vagy azért, akit csak szerettünk volna elcsábítani), akkor valószínűleg hiába soroljuk fel a negatív tulajdonságait, ez a racionális módszer nem vezet kiszeretéshez, de a szerelmünk intenzitását csökkentheti.

Ha volt kapcsolatunk, és az halódott, vagy sok problémával küszködtünk, és mi magunk is éreztük, hogy a dolog nem vezet sehová, talán könnyebb a dolgunk. Mindenképpen sokkal egyszerűbb, ha már félig-meddig elengedtük a kapcsolatot, mint ha még nagyon ragaszkodtunk hozzá, a legnehezebb pedig az, amikor egyáltalán nem sejtettük, hogy valami nincs rendben, vagy egy hirtelen, váratlan döntés következtében ért véget az egész.

Mi a baj a negatívumokra való fókuszálással? Valószínűleg csak mélyebbre ássuk magunkat, mert elmerülünk az önsajnálatban és továbbra is a múlttal foglalkozunk ahelyett, hogy előre néznénk.


2. A gyászidőszak őszinte és elfogadó megélése

Ehhez minimum jóginak kell lenni, legalábbis akkor, ha még nagyon friss a dolog, és nagyon bánt, hogy vége. Azt viszont érdemes elismerni akár önmagunk, akár egy jó barát előtt, hogy gyászolunk, és ez eltart egy ideig, kinél hosszabban, kinél rövidebben. Azzal, hogy letagadjuk, és úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna, nem lesz könnyebb.
Természetes, hogy a gyásznak több fázisa van, nevezetesen ötöt szoktak felsorolni: a tagadást, a haragot, az alkudozást, a depressziót és az elfogadást. Vagyis az elfogadás már az utolsó, lezáró szakasz, és ennek eljövetelét, bármennyire is szeretnénk, nem lehet siettetni. De az ellen azért tehetünk, hogy egyik korábbi fázisba se ragadjunk bele.


3. A figyelemelterelés

Sokak számára a legkézenfekvőbb megoldás a figyelem másfelé terelése: egy új hobbi, új sport, filmnézés, munkába temetkezés, bulizás, vagy kalandokba bocsátkozás működhet több-kevesebb sikerrel. Jobb módszer, mint a depresszióba esés, és könnyebb vele átvészelni a legrosszabb időszakot, de a gyászt azért nem spórolhatjuk meg magunknak.

Sokan vitatják, hogy azonnal, vagy nagyon rövid időn belül új kapcsolatba kezdeni mennyire okos dolog (ha egyáltalán adódik rá lehetőség), de láttam már rá példát, mikor a dolog egész jól működött. Ami általában nem vezet eredményre, ha olyan dolgokba megyünk bele alkalmilag, amelyek teljesen súlytalanok és lelkileg inkább eltompítanak vagy még jobban kikészítenek: ezektől inkább halmozottan úgy fogjuk érezni, hogy sokat veszítettünk a korábbi, jelentőségteljes kapcsolat eltűnésével.

Van, aki valamilyen serkentő- vagy tompító szert alkalmaz csalódásának „kezelése” céljából, évezredes hagyománya van a szerelmi bánat italba fojtásának, vagy az altatók szedésének (érdekes módon a kutatók ezeket az igen divatos módszereket meg sem említik): nyilvánvaló, hogy nem vezet semmi jóra, ha szenvedélybetegek leszünk nagy csalódásunkban, vagyis, ha már figyelemelterelés, akkor valami építő jellegű, pozitív foglalatosság legyen az.


A fent említett stratégiák inkább rövid távon működnek, hogy hosszabb távon mennyire sikerül átlendülnünk egy-egy csalódás fölött, és mennyire vagyunk képesek végleg lebeszélni magunkat a szerelmünkről, azt már sokkal nehezebb felmérni. Vannak, akik sokkal tovább ragaszkodnak egy szerelemhez akkor is, ha már nyilvánvaló, hogy semmi értelme, mint mások.

Minél monogámabb beállítottságú valaki, valószínűleg annál nehezebb lesz lemondania arról, hogy az az ember tegye boldoggá, akit ő választott. Az se teszi könnyebbé a feladatot, hogy a regények, filmek még mindig gyakorta szajkózzák, hogy a szerelmünkért harcolnunk kell, hogy ne engedjük el, ha olyan sokat ér nekünk – pedig nagyon sok esetben a harc nem más, mint a másik fél zaklatása. Egy kapcsolathoz két ember egyetértése kell, a szakításhoz egy is elég. És bármilyen nehéz, ezt el kell tudnunk fogadni.