Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Cookie beállítások
A honlapon a jobb élmény és a biztonság érdekében sütiket (cookie) használunk. További információk
  • Alapvető működést biztosító sütik
  • Beállításokat tároló sütik
  • Statisztikai sütik
  • Marketing célú sütik

Addig jó lesz, amíg nincs más…

Noha közhely, hogy huszonéves korban mindenki a nagy szerelmet keresi, nem ritka, hogy a fiatalok idejekorán beletörődnek egy-egy unalmas, sokszor frusztráló kapcsolatba, ha a partnerük sok tekintetben megfelel a hosszú távú elképzeléseiknek, ráadásul hozzá is szoktak: így inkább nem szakítanak, bár tulajdonképpen többre vágynának.

Sokan úgy gondolják, hogy ha már befektettek egy kapcsolatba pár évet, akkor addig nincs értelme kilépni belőle, amíg nem bukkan fel valaki sokkal érdekesebb, és nem bizonyosodik be róla, hogy nem csupán múló szenvedély, hanem hosszabb távon is lehet rá építeni. Ha az aktuális partner fizikailag elfogadható, megbízható, el tudja tartani magát, vagy van rá remény, hogy szorgalmas lesz és megállja a helyét az életben, akkor vajon érdemes-e másikat keresni helyette?

A beletörődés állapota akár egész korán bekövetkezhet: 22-23 éves fiatal lányok döntenek úgy, hogy kitartanak egy fiú mellett, aki a szüleiknek is tetszik, és aki nem link, noha arról szó sincs, hogy szerelmesek lennének belé – vagy már nem azok, vagy soha nem is voltak.

Nem túl korai ilyen hamar lemondani a szerelem lehetőségéről? Persze akkor is járhatunk nyitott szemmel, ha egy ilyen kapcsolatban ragadtunk, de elég nagy megalkuvás csak azért együtt lenni valakivel, mert félünk az egyedülléttől, illetve attól, hogy nála jobbat úgyse találnánk, és a végén hoppon maradnánk.

Olykor hiába gondolja azt az adott, ún. „jobb híján kapcsolatban” lévő fiatal, hogy így is felbukkanhat valaki az életében: sokan nem mernek közeledni ahhoz, akinek hivatalosan van partnere, bármennyire is tetszik nekik. Vagyis a korai választásunk melletti kitartással elriaszthatunk olyanokat, akik alapból érdeklődnének, és talán jobban is illenének hozzánk, mint a jelenlegi partnerünk. De még csak lehetőséget sem adunk arra, hogy ez kiderüljön.

Aztán ott vannak a se veled, se nélküled kapcsolatok: a fiatalok érzik, hogy nem igazi férfi-nő viszonylatban állnak egymással, nincs meg az úgynevezett kémia, és ha valaki felbukkan, akkor vagy az egyik, vagy a másik fél szakít, de amennyiben az a külső kapcsolat nem alakul jól, visszasomfordálnak az exhez, és folytatódik minden úgy, ahogy volt. Legfeljebb még kiábrándultabb formában, hiszen minden egyes szakítás megviseli a párt, főleg azt, akit otthagynak. De annak se lehet könnyű, aki visszakönyörgi magát csak azért, mert nem volt sikeres a kiugrási kísérlete. Vajon hányszor lehet ezt végigjátszani? És hányszor érdemes?

A napokban olvastam valamelyik külföldi oldalon, hogy egy párterapeuta szerint be kellene tiltani, hogy az emberek az első partnerükkel kössenek házasságot. Szerinte nagyon sokszor évek múlva üt vissza az elhamarkodott döntés: pár közös gyerekkel és egy jó nagy jelzáloghitellel később ébrednek rá, hogy kimaradtak egy csomó élményből és nem tapasztalták meg, milyen lehet egy másik partner, egy másfajta élet…

Odáig azért nem mennék, hogy be kéne tiltani az első partnerek közti házasságot (ezt nyilván a terapeuta sem gondolta komolyan), de túl sok kiábrándult harminc és negyven éves embert láttam, aki rögtön az első komoly kapcsolatát változtatta házassággá, és ennek fényében én nem erőltetném a dolgot.

Érdekes, hogy miközben az online párválasztás negatívumai között azt szokták emlegetni, hogy a lehetőségek végtelenségének illúzióját adja, vagyis könnyen kialakulhat az a hozzáállás, hogy nem kötöm le magam, mert ki tudja, nem találok-e még jobbat, párhuzamosan létezik egy olyan valóság is, amelyben a fiatalok éppen attól való félelmükben maradnak benne a legelső kapcsolatukban, hogy magányosak lesznek, ha szakítanak, és nem találnak másik, legalább nagyjából megfelelő partnert maguknak.

Ennek fényében azért érdemes odafigyelni azoknak a negyvenes asszonyoknak a tapasztalataira, akik első szerelmüktől húsz év házasság után elválva az online társkeresésbe belekóstolva megdöbbenve fedezik fel, hogy mennyi férfi van a világon, és azok közül milyen sok az érdekes, megismerésre méltó…

Manapság aztán tényleg semmi értelme nincs leszűkíteni a világot azokra, akikkel véletlenül személyesen is találkozunk, és kitartani egy tizenéves korunkban létrejött első szerelem mellett, főleg, ha már nem rajongunk egymásért, és inkább csak az ismeretlentől való félelem fog vissza bennünket. Mert mióta kinőttünk a pelenkás korból, midig volt fiúnk, és egyszerűen el se tudjuk képzelni, hogy milyen lenne egyedül? Annyira ijesztő a szingli lét, és olyan sok negatívumot terjesztenek róla?

Lehet, hogy a nagy szerelemre várni kell, de azért tenni is lehet érte, mindenesetre huszonévesen lemondani róla nagyon korai. Igazából soha nem szabadna lemondani róla, de azt persze nem garantálhatja senki, hogy pont jókor, a családalapításra kiszemelt időintervallumon belül fog bekövetkezni, ahogy a romantikus regényekben.

Legyünk realisták és szervezzük az életünket józanul, de hagyjunk teret a vadságnak és a szenvedélynek is, mert arra ugyanúgy szükségünk van, mint a biztonságra és a kiszámíthatóságra!


A honlapon a jobb élmény és a biztonság érdekében sütiket (cookie) használunk. További információk