Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Agyaljak-e rajta, ha nem keres?

 
A kérdésfeltevés kétségtelenül „csajos”, de bármilyen meglepő, nemcsak a nők fordulnak hozzám tanácsadási helyzetben azzal a dilemmával, aminek a különböző változatai így hangzanak:
 
„Most vajon miért nem ír?”
„Talán nekem kéne keresni? Hiszen múltkor is én jelentkeztem!
„Szerinted várjak még két napot? Nem leszek nagyon nyomulós, ha megint pötyögök neki?”
 
Mindegyik állítás közös egy valamiben: az illető, aki a kérdést felteszi, nagy valószínűséggel szorong. Fenyegetőnek tartja azt a lehetséges következményt, hogy a randi partner megszakítja vele a kapcsolatot.

Az ismerkedés természetes folyamatára jellemző egyfajta bizonytalanság, amit teljes egészében kiiktatni azért nem érdemes, mert az elvenné a randevúzás savát-borsát. Ha bizonytalanok vagyunk, gyakran nem merünk kérdezni, mert tartunk attól, hogy túlzottan ragaszkodónak, kétségbeesettnek, gyanakvónak tűnhetünk, és ezzel véget vethetünk egy kellemesen induló románcnak.

Egy egészséges kíváncsiságot ugyanakkor természetesnek tartok akkor, ha a helyzet egyértelműen félreérthetőnek tűnik és a tisztázás és tisztánlátás érdekében szükségünk van rá.

Vegyünk egy komoly és ígéretes erővel kezdődő találkozássorozatot, ahol látszólag minden sínen volt, miután a másik már három napja nem válaszolt az üzeneteinkre és érdeklődésünkre is csupán tőszavakkal, vagy ködös általánosításokkal, utalásokkal, halogatásokkal reagált, miközben eleinte óriási elszántságot és lelkesedést mutatott. Ez esetben aláhúzom, „nem mi vagyunk a hülyék azért, mert ezt furcsának tartjuk”.

Azonban itt érdemes megállni és megfogadni néhány javaslatot:
  1. Ha nem volt „előzménye” a hirtelen váltásnak és magára a szituációra egy természetes érdeklődés után sem kapunk pozitív, egyértelmű visszajelzést, akkor könnyen meglehet, hogy a következőről van szó: a másik valamiért bizonytalan magában (amihez nem feltétlenül közvetlenül mi járultunk hozzá!), vagy szándékosan manipulál bennünket.
Példák az elsőre (hogy valamiért bizonytalan magában és egyben 2. jó tanács, vegyük figyelembe a mienktől eltérő különböző alternatívákat a kiértékelésnél):

nem biztos abban, hogy eléggé vonzódik-e hozzánk, kellünk-e neki
nem akar elköteleződést ígérő helyzetbe belevágni
bekavart az exe, nincs túl a kapcsolatán
van valamilyen nagy titka, kevésnek érzi magát hozzánk vagy fél egy párkapcsolattól (pl. tutira akar menni, nehogy véletlenül sérüljön)
több párhuzamos történetet is futtat egymás mellett
ezek keveréke
 
Példák az utóbbira (hogy manipulál bennünket):

- Nem írok a pasira, hiszen nem keresett, érezze csak meg, hogy értem meg kell küzdeni (de azt véletlenül se ejtem ki a számon, hogy csalódott vagyok és másra vágytam volna, majd rájön magától a marha)
 
- Ha nem jelentkezem, akkor majd jobban vonzódik. Ebben van igazság, de ez a manipulatív stratégia csak akkor jön be, ha: 1. a másik érdeklődését már valamennyire felkeltettük. 2. a személyisége, neveltetése alapján várható, hogy jelentkezni fog. 3. ha kellően rugalmas bizonyos társadalmi elvárások tekintetében, pl. nem gondolja azt, hogy a követendő norma előírja, hogy jórészt a férfi aktivizálja magát, ő telefonáljon stb.. 4. nem árt, ha a kötődésében is sérült kissé, így a figyelem megvonását egyfajta szeparációs szorongásként élheti meg, aminek a nyomasztó erejét csökkenteni kívánja a közeledésével (ezzel a nárcisztikus személyek gyakran élnek is, felcsigázzák a másikat, aztán hirtelen passzívvá válnak, hogy kijátszmázzák maguknak a közeledést, ezzel egyben a pozitív feedbacket). Gondoljuk azért át, mi hogy éreznénk magunkat, ha velünk csinálnák szándékosan ugyanezt, ráadásul olyankor, amikor ez teljesen indokolatlan?
- stb.

Lényeges az, hogyha tudatosságot feltételezünk a cselekedetek mögött (azt hiszi, hogy ezt megteheti velem?), akkor dühünk, neheztelésünk hatványozottabb lesz.

Ezen lehetőségek alapján, végiggondolhatjuk, hogy hozzájárultunk-e valamivel ahhoz, hogy a másik passzívvá vált. Ha igen, tudunk és akarunk-e ezen alakítani bármit is (pl. ha rámenősebb, határozottabb stílusom van, minek játsszam a titokzatos művészt?). Fontos, hogy vizsgáljuk meg a személyiségünkkel kapcsolatos hiedelmeinket. Ha az esetleges szituációban való részünket, állandó, változtathatatlan jellemzőnek tartjuk, akkor kíméletlenebb módon fogunk szenvedni, mintha alakítható tényezőként fognánk fel (pl. azért nem keres, mert unalmas vagyok és az is maradok, versus, azért nem jelentkezik, mert lehet picit sok voltam, túllőttem a célon, legközelebb erre odafigyelek, visszaveszek).

Ha ez alapján arra jutunk, szarvashibát nem vétettünk és viselkedésünkön sem kívánunk farigcsálni, akkor tegyük fel azt a kérdést, hogy, mit üzenne a másik elutasítása számunkra.

Ha ahhoz hasonló válaszokat kapunk, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég érdekes, valamit elrontottam stb., akkor a feladatunk kézenfekvő: célszerű valamit kezdenünk az önbecsülésünkkel! Mert önbecsülés nélkül három lehetőségünk van: 1. vagy minden eszközt bevetünk annak érdekében, hogy megfeleljünk a randi partner által támasztott vélt vagy valós elvárásoknak vagy 2. beleroppanunk a kudarcélményekbe. 3. elkerüljük az egész társkeresés témakört jó messzire.

Ha ezen túljutottál, és tegyük fel erős az önbecsülésed, akkor jöhet a paradigmaváltás, melyet egyszer egy barátommal való beszélgetés során fogalmaztam meg. Korábban én is állandóan azon kattogtam, pörögtem, hogyha az adott nő, akivel alakulgatunk, nem keres, akkor velem bizonyára nem stimmel valami, tutira miattam van az egész. Az elutasítás egy számomra vonzó személytől maga volt a pokol. Nem mondom, hogy önbecsülés birtokában kellemes, de lényegesen kevésbé húz le, mint régebben, mert, ha ilyesmi történik velem, nem veszem annyira személyesnek.

Egy ismerősömmel egyszer szóba került egy eset, amiben a hölgyemény, akivel egyébként ismerkedtem már napok óta nem nyilatkozott korrektül arról, hogy igen, szeretne ismét találkozni (csupán ködösített). Majd a barátommal való eszmecsere során a következőt fogalmaztam meg:

„Nézd, ha én végigvettem azt, hogy nem követtem el semmilyen állatságot, megadtam a türelmet, elfogadást, miközben tudom magamról, hogy egy megfelelően felépített életem, személyiségem és igényes fellépésem van, akkor nem vállalok felelősséget a másik felém irányuló érzéseiért, főleg nem akkor, ha erről nem is kommunikál nyíltan és megoldás orientáltan velem. Ha megosztja és találunk kiutat (pl. szeretne visszajelzést arról, hogy őszintén érdeklem-e), az teljesen OK, de, ha rágja magát és a bizonytalanságát rám, illetve az alakuló kapcsolatra terheli, erre nem reflektál az együttműködésem után sem, akkor kiszállok.”

Egyszerűen elkezdtem megengedni magamnak, hogy ne foglalkozzak bizonyos dolgokkal. Főleg olyasmivel ne, ami gyengít. Lazítottam és nem vizsgálgattam állandóan a felelősségemet. Mert hibát természetesen bármikor lehet találni magunkban. Ez a kiértékelési stílus egyébként a szorongó/ambivalens kötődéshez kapcsolható (én nem vagyok OK, de te az vagy, ergo, tuti miattam kerültél távol tőlem, ezért magamat szadizom).  

Javaslom, vizsgáld meg te is a helyzetet és tanulj meg egyszerre igent mondani a valós és nemet arra a felelősségre, amit a nyakadba varrnál, és ami miatt feleslegesen járatnád az elméd azon, hogy vajon, kellek-e neki eléggé?
 
Írta:
Lázár Gergely pszichológus
 
Forrás: