Te is társat keresel?
Belépés a Randivonalra:
Létezik-e olyan, hogy „rosszul választunk” párt?
Írta: RandiDoctor , dátum: már 01, 2024 , rovat: Párkeresés | 0 komment
A „párválasztás”, mint fogalom csupán azóta tekinthető relevánsnak, mióta az embernek lehetősége van dönteni arról, kivel szeretne közös életet. Mikor szüleink rendezték el sorsunkat, azáltal, hogy kijelölték ki lesz a feleségünk/férjünk, nemigen tettünk fel olyan kérdéseket magunknak, amit legjobban a Mézga Gézából ismert Paula fogalmazott meg: „Miért nem a Huffnágel Pistihez mentem feleségül?” És ez persze kultúra függvénye is, nálunk előbbre való érték az individualitás, mint például keleten, így a „vajon jól döntök-e” dilemma sűrűbben előjön, mint a „majd megszeretem bármilyen is” bizakodóan elfogadó attitűd. Sőt, aki így áll ehhez a témakörhöz arra itthon olyan címkéket ragasztunk, mint: megalkuvó, gyáva, lemondó, stb.
Bár abban hiszek, hogy sok olyan emberrel találkozhatunk, akivel lenne esélyünk párkapcsolatot kialakítani, ha már lehetőségünkben áll „szelektálni”, akkor megosztanám a gondolataimat arról, hogy ezt mi alapján tegyük. Mikor „számít” egy társválasztási döntés „rossznak”, illetve „jónak”? Ha van jogunk egyáltalán címkézni ezeket.
Mielőtt ebbe belemennék, szeretnék bemutatni egy olyan hozzáállást, amit mindenképp érdemes elkerülni akkor, ha ezzel a kultúránk és szocializációnk által nyújtott lehetőséggel (hogy elemezzük párválasztási elhatározásunk pozitív vagy negatív voltát) élni kívánunk.
Íme:
Ha valaki már sokadik alkalommal élte meg azt, hogy a legpozitívabb szándéka ellenére sem sikerült kialakítania egy vágyainak, szükségleteinek megfelelő párkapcsolatot, általában akkor áll elő olyan kijelentésekkel, mint:
„Az a helyzet, hogy mindig rosszul választok.” (szóval a döntéseit nem egyszeri „szerencsétlen” mellényúlásnak tartja, hanem tendenciának, aminek két alátámasztása lehetséges: vagy vele nem stimmel valami, vagy az élet ennyire kegyetlen)
vagy:
„Igazság szerint, olyan furcsa, nem megfelelő férfiakat/nőket vonzok be”.
És így tovább.
Az első kijelentésben még talán van is valamennyi igazságtartalom, mert valóban: a kapcsolataink nem „véletlenül” létesülnek, hanem mi döntünk úgy, hogy azokba belelépünk vagy benne maradunk még akkor is, ha tisztában vagyunk vele, hogy szenvedni fogunk, vagy már aktuálisan vergődünk bennük. A második mondatot hallva azonban feláll a hátamon szőr és a fejemet szoktam fogni, amikor a klienseim ezzel érvelnek.
Érthető, hogy mindenkinek van valamilyen minőségű érzelmi energiája, amit a környezet érzékelhet és egyeseknek ez hívogatóbb lehet, motiválóbb a ráhangolódásra, még másoknak taszító és kerülendő. Ugyanakkor ez a megállapítás (hogy „bevonzottam”) a felelősség nem vállalásnak egy nagyon tipikus megnyilvánulási formája. Mert azt üzeni: a kapcsolataimban résztvevő partnerekkel nem én kezdeményezem a találkozásokat, hanem azok „valahogy” kialakulnak. Ha érzékelem a problémákat és a megoldásra tett kísérleteim rendre kudarcba fulladnak, akkor nem én maradok benne a nem működő viszonyban, hanem valahogy „belevonzódok” az egészbe, mint valami ragadós masszába és magatehetetlenül, értetlenül kapálózok, hogy akkor most hova is sodródom, majd a végén kritikus őszinteséggel bevallom magamnak: hát, már megint rossz partnert vonzottam be.
Tény: sérültségeink logikája pontosan úgy alakul: hogy akkor is csinálunk/vagy nem csinálunk valamit, ha egyértelműen tudjuk, de legalábbis intuitíve érezzük, hogy az ránk (vagy a körülöttünk lévőkre) destruktívan hat. Mert, ha nem látok rá arra, hogy valami romboló a személyemre/rád nézve, akkor nem biztos, hogy a helyzet vonatkozásában sérült vagyok, lehet, hogy csak tapasztalatlan, vagy szimplán félreértjük egymást.
A „bevonzottam” helyett mennyivel hitelesebb lenne, ha például azzal próbálkoznánk: Egy lépés a változás felé, hogy kimondjam, nem vonzom magam mellé ezeket az „arcokat”, hanem egyelőre nem találok erőforrásokat ahhoz, hogy a nem működő mintáimat feloldjam, talán ezért ismétli magát a múlt újra és újra.
Minden iróniát félretéve, azért van némi valóságalap abban a megfogalmazásban is, hogy a „választás” nem volt éppen ideális. Nézzünk most erre néhány példát.
Szóval: milyen okai, magyarázatai lehetnek annak, hogy „rosszul” választottunk?
- A társkeresés világában rengetegen mozgolódunk úgy, hogy ilyen-olyan módon megsebződtünk és ezért, ha olyan valakivel találkozunk, akire ez fokozottan igaz, a személye vagy a körülményei miatt, sőt erre még rálátása sincs, akkor bizony „karambolozhatunk”.
A vezetéshez hasonlítanám az egészet. Mondjuk, azaz állapot, amikor lelkileg és egzisztenciálisan kiegyensúlyozottak vagyunk és az élethelyzetünk sem akadályoz, jelentse azt, hogy alkalmasak vagyunk egy párkapcsolatra, készek vagyunk egy partner fogadására. Ez a közlekedés nyelvére lefordítva körülbelül olyan, mintha teljesítenénk azokat a feltételeket (pl. van jogsink, nem vagyunk hulla fáradtak, ittasak, stb.), amik szükségesek ahhoz, hogy a volán mögé üljünk.
Ha a közlekedés folyamán egy másik szereplő jogsi nélkül grasszál (pl. szélsőségesen instabil személyiségű), vagy rohan valahova, kapkod, küszködik és idegesen kapkodja a kormányt (pl. krízisben van) ezzel minket veszélyeztet, ne adj Isten Forma1-es pilótát játszik (pl. „ki kell magam élni periódusban leledzik, úgy, hogy erről nem tájékoztat minket”) arról nem mi tehetünk. Ha a baleset bekövetkezik, mert nem kapcsolunk elég gyorsan (sajnos ilyen előfordul, még akkor is, ha már rutinos sofőrök vagyunk), abban mi is sérülünk. Ilyen szituációban valóban kijelenthetjük: most nem jól választottunk. De összességében véve a felelősségünk itt minimális, a fókuszunk ezért itt irányuljon arra: hogy minél hamarabb kigyógyuljunk ebből az állapotból, esetleg tanuljunk abból, hogy milyen baljós előjelei voltak annak, ami velünk történt. És itt álljunk is meg, ne gondoljuk tovább a storyt.
- A sebzettségeink alapján „választunk”.
Még az elején lehet, hogy nem is szenvedünk, hanem lenyűgöz a másik pl. „nárcizmusából” adódó báj és lehengerlő karizma, aztán egyszer csak a nagy ismerkedésben, „mikor még” annyira nem merültünk el a románcban figyelmesek leszünk arra, hogy a dicséretekből kritikák lesznek, az óriási, bravúros önprezentációkból és figyelmességekből pedig kőkemény távolságtartás és megvetés. És itt jön a sebzettségünk. Mert, ha mi például amolyan igazi „önfeláldozó” jellemek vagyunk, akkor akként okoskodunk: a jó társ türelmes és toleráns, biztosan csak rossz periódusa van. Ekkor aztán belemegyünk a kapcsolatba arra a téves következtetésre jutva, hogy mi tehetünk arról, hogy a másik tiszteletlen és lekezelő velünk és csupán „jól kell viselkednünk” és a dolgok idővel megváltoznak. Nagy a valószínűsége annak, hogy nem fognak. Itt ugyanis a döntést a sérültségünk világának logikája alapján hoztuk meg. Érdemes azt látni, hogy ebben a realitásban élve nem lehet „jól választani”, mert a „választáshoz”, mivel az egy felelős döntés, szükséges lenne, hogy minimum felnőttként is lássuk a másikat és a szituációt, annak teljes valójában. A cél az lenne, hogy ezt felismerjük és korrigáljuk, tudatosságra tegyünk szert és sebeinket idővel begyógyítsuk. Utána már sokkal könnyebb lesz „jól” döntenünk akkor, ha hasonló helyzetbe kerülünk.
- Figyelmen kívül hagyjuk az élethelyzetet, amiben vagyunk.
Tegyük fel, hogy kiválóan passzolunk egymáshoz. Még különösen „defektesek” se vagyunk. De valami mégis keresztülhúzza, vagy jelentősen megterheli a kapcsolatot és mi ezt nem vesszük figyelembe.
Két vad, de életszerű story:
Írta:
Lázár Gergely
pszichológus